Fehér virág áldása (HOB, Hualian ff)

Huszonkettedik fejezet: San Lang, leégett a ház

Fáradtan tartott hazafelé Xie Lian. Korán végzett, órái voltak hátra, míg indulnia kellett Banyuért az iskolába. Eszébe véste, hogy holnap Zhao néninek elfogy a vécépapírja, Tong bácsinak elfogy a három gyógyszere és fürdés lesz, Xiao néninek pedig fel kell adni a csekkjeit és emlékeztetnie kell az idős özvegyet, hogy emlékeztesse Xie Liant, hogy vegyen neki akciós tejet és babapiskótát. Xie Lian készségesen eleget tett a kérésnek, noha fölöslegesnek találta, de semmibe nem kerül. Mindig, mikor Xiao néni emlékezteti Xie Liant valamire, úgy húzza ki magát az idős asszony, mintha egy cég jövője múlna rajta, fontos embernek érzi magát. Ki ő, hogy elvegye ezt tőle?

Novemberhez illő hűvös köszöntött be egy ideje, a hamis tavasz érzése megszűnt, immár valóban kopogtatott a tél. Összébb húzta magán a kabátját. Szerencséje volt. Napokkal korábban, éppen a rendelőintézetből jött kifelé, amikor a kuka mellett meglátott egy nagyobb dobozt. Kikandikált belőle egy vékony anyagú, ámde annál melegebben tartó szürkésfehér kabát ujja. Teljesen jó állapotban volt, itt-ott kosz fedte, de semmi olyan hibája nem volt, amit a mosógép nem távolíthat el és ami alkalmatlanná teszi a hordásra.

Nem is feltételezte Xie Lian, hogy amikor a házhoz ér – vagyis majdnem odaért, megállította a kíváncsi tömeg és a torlasz –, tűzoltók vesznek körbe egy menthetetlenül lángoló épületet, távolabb mentőautókés rendőrök.

Az épület az az épület, amiben Xie Lian is lakik. Már a távolban is látta, de azt hitte, reménykedett, hogy rosszul látja. Hogy nem az övék. 

Xie Lian lábai gyökeret eresztettek, egész teste kővé dermedt, csak úgy mozdult, hogy a körülötte lévők billegtették.

Az egész lángokban állt.

Minden odalett.

Mindene odalett.

Xie Lian alig volt tudatánál, a maradékot szorosan fogva került a mentőkhöz, ahol a házból kimenekített embereket vizsgálták, köztük Li nénit is. Az asszony elhasznált pufi kabátba bújt, láthatóan nem a sajátjába. Először nem akarták átengedni Xie Liant, de ahogy kiderült, hogy ő is lakik, vagyis csak lakott, odaengedték. Li néni ugyanolyan összetörten festett, mint Xie Lian.

– Li néni – szólalt meg Xie Lian rekedtesen. Odébb álltak, átadva a következő, fiatalabb nőnek a helyet. A kíváncsiskodók moraja vegyes volt, ki aggodalmas, más izgatott a nem mindennapi esemény láttán, megint más pedig haragos. – Mi történt?

Xie Lian elvezette Li nénit egy közeli padig, túl a tömegen, amiben felfedezett több riportert is. Leültek a padra, Xie Lian lerakta maga mellé a táskáját a padra.

– ...Nem tudom – tört meg Li néni hangja. Ráncos ujjaival a szemeit törölgette. – Tudod, itt mindenféle rosszféle összegyütt.

Xie Lian bólintott.

– Nem tudom, mi történt. Csak a kisboltba mentem le... porcukorért a pitére. Az unokáimnak csináltam. Kint... kint hagytam a pulton. Fel sem öltöztem rendesen, hiszen... tudod, közel van. – Xie Lian bólintott. A kisbolt közel van. – De amikor félúton voltam, hirtelen robbanást hallottam, és amikor odanéztem... – Li néni szipogott, szemeiből vastag könnycseppek áradtak. – Egyszerűen kigyulladt, és gyorsan terjedt a lángok. Nem is engedtek vissza. Nem engedtek!

Vagyis mindene odalett. Az unokák képei, a friss pite, a vázái, a ruhái, minden értéktárgya és pénzben értéktelen holmija – csak az emlékek maradtak arról, ami elveszett.

Xie Lian vigasztalóan Li néni hátára emelte a kezét.

Minden odalett. Banyue fényképei, Banyue rajzai, Banyue pótolhatatlan plüss kígyója, Banyue játékai, a ruháik, és a spórolt pénz is, amit eldugott, mert nem akarta bankba tenni. A hely, ahol Banyue megtette az első lépéseit, ahol eddig Xie Lian látta cseperedni. Elvesztették az otthonukat. Az a kevés, amijük volt, a legtöbb volt, amit Xie Lian az állandó munkájával elő tudott teremteni maguknak. Hova vigye haza helyett Banyuét? Hova menjenek? Hol töltik az éjszakát? Hol fognak lakni? Hol fognak élni? Mit adjon rá holnap? Mivel tudná pótolni a szívének felbecsülhetetlen értékű plüssét? Ha csak egymaga lenne, a híd alatt vagy egy padon is ellenne, de nem egyedül van!