Tybaltban tulajdonképpen abban a percben megszólalt a vészcsengő, ahogy az unokahúga, Júlia, bejelentette, a következő szemesztertől szobát cserél valakivel, hogy a pasijával lehessen. Rómeóval – akit Tybalt már csak elvből is utált (a családjaik sem jöttek ki jól sosem: igaz, egy ideje csak szép, szolidan jelezték ezt egymás felé. Nem voltak ők barbárok, és a börtön különben sem vonzó hely), de azt még jobban, ahogy Julival állandóan egymásra voltak cuppanva. Folyamatosan. Mint a lány addigi szobatársa, jobb híján csak annyit tehetett, hogy némának, süketnek, és vaknak tettette magát, (leginkább süketnek, és leginkább éjszaka), de egyre nehezebben viselte a két gerlepár turbékolását.
Egy perc erejéig, még örült is ennek a kedvező fordulatnak – csak azokat szánta, akik a szerelmespár szomszédságában, vagy alattuk laknak...
Aztán leesett neki: ha Júlia elmegy, a helyére érkezik valaki. Hozzá. Alapvetően nem szeretett egy szobán osztozkodni senkivel, mivel a privát szféra számára szent és sérthetetlen volt, de Julit legalább gyerekkoruk óta ismerte, így megszokta. Most pedig borul mindez.
Arról nem is szólva, ki lesz az a bizonyos másik?
Titkon itt neszelte meg, bizonyára olyasvalaki, akinek még a legmerészebb álmaiban sem tudna örülni.
- Ki jön a helyedre? - tette fel a kérdést, mialatt a baljós érzések egyre inkább gyűltek benne.
Júlia beharapta a száját, és ettől a gesztustól egy percre semmivel sem tűnt idősebbnek annál a tizennégy éves lánynál, aki nem is olyan rég még ő maga volt, és aki hetente akart meghalni az épp aktuális „szerelméért".
- Nem fogsz neki örülni.
Tybalt ekkor látta beteljesedni a végzetét.
Ha valóban igaz a mondás, miszerint színház az egész világ, akkor neki jelen pillanatban épp a megszívatott pancser szerepe jutott ki.
...
- Helló, szobatárs! - A vörös hajú paprikajancsi széles vigyorral üdvözölte, olyan határtalan jókedvvel, mintha legalábbis Fekete Péntek lett volna.
Tybaltnak csak annyi ereje maradt, hogy flegmán odaintsen.
Mercutio – Rómeó barátja, az az ostoba, felfuvalkodott takonypóc, akit Tybalt, a maga részéről, eddigi élete zömében folyamatosan le akart rázni magáról, de valahogy sosem sikerült véglegesen. Miután mindkettejük családja meglehetősen magas körökben mozgott – Mercutióé még egy fokkal feljebb –, így már gyerekkoruk óta ismerték egymás: a szüleik rendszeresen összejártak, és, mialatt Tybalt felmenői egyenesen pitiztek a vörös hajú átokcsapás rokonainál, addig a fiuknak azt hagyták meg feladatul, legyen kedves a bohóchoz, és játszanak szépen.
Aha, meg ahogy azt a szülők elképzelik!
Mercutio már akkor is a sötét hajú, mogorva, visszahúzódó természetű fiú idegeire ment, szertelen, teszek-én-mindenkire modorával, ráadásul sosem volt képes befogni a száját. Amint elég idős lett hozzá, hogy kihúzza magát a kényszerű pofavizit alól, Tybalt igyekezett elkerülni a találkozást, de sajnos, minden próbálkozása meddőnek bizonyult. Érdekes mód, a vörös hajú suhanc valamiért sosem volt képes leszállni róla: folyamatosan a sarkában járt, és nem hagyott neki békét. Így ment ez végig, ahogy gyerekekből kamaszokká cseperedtek, majd lassan a gimnáziumot is maguk mögött hagyták. Tybalt akkor azt gondolta, mialatt egy jó időre maga mögött hagyta szülővárosát, a családi házzal együtt, és egyetemre ment: most talán attól az átok fiútól is megszabadul. Nem mászik többet az idegeire, nem akar kényszerrel a barátjává lenni... Bár a sötét hajú maga sem értette, a másik miért csinálja ezt: éppenséggel sosem bánt vele túlzottan kedvesen, Mercutio mégsem vett magára semmit. Csak nevetett az egészen, és továbbra is minden alkalmat megragadott arra, hogy szóba álljon vele...
Most pedig, a Sors ismét beintett egyet, és a nyakába küldte.
Más nem is hiányzott neki...
- Nem is örülsz nekem, Cica? - A becézés hallatán (mellyel a vörös ördög egy Reynard történet egyik, hasonlóan Tybalt nevezetű szereplőjére, egyben a macskák hercegére célzott), a sötét hajú fiú lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, magában háromig számolt angolul (majd franciául, olaszul, németül, oroszul, héberül, magyarul... Kimondottan sok nyelven beszélt), és úgy döntött, nem, nem fogja rituálisan kivégezni a másikat egy húsklopfolóval (nem mintha bármi ilyesmit őrzött volna az íróasztal fiókjának legmélyén...).
Helyette, nagy nehézségek árán, csak ennyit bökött oda:
- De, majd kicsattanok a boldogságtól!
Bár a szavait erősen átitatta az irónia – vagy legalábbis, a szándék ez volt –, Mercutio ismételten úgy nevetett fel, mintha legalábbis tálcán kínálták volna fel neki az örök életet.
Tybalt pedig zavartan érezte, amint mélyen, legbelül, elönti valamiféle melegség...
Mi a franc? Még csak két perce vagyunk szobatársak, de már érzem, hogy kezdek megőrülni.
És akkor még fogalma sem volt arról, mi minden vár még rá.
YOU ARE READING
Légzőgyakorlat (RJ Tybalt X Mercutio ff.)
Fanfiction"Szép (nem!) színház az élet..." Mint a tűz és a víz. Vörös és fekete. Az egyik zárkózott, és nem enged senkit a közelébe - a másik nyitott könyvként él, és szeretne belátni a falak mögé. Az egyik időnként azt érzi, nem kap levegőt, fuldoklik a nyo...
