Utóbb Tybalt már meg nem tudta volna mondani, mégis, mivel vették rá a szülei, hogy elmenjen velük az Escalus család összejövetelére, amit az ünnep alkalmából szerveztek. Mostanság ritkán tartottak bármi ilyesmit, így a sötét hajú fiú szülei örömmel mondtak le a saját karácsonyi pofavizitszerű rendezvényükről, és fogadták el a meghívást.
Tybalt akkor egy kicsit megértette, mit jelent Mennyből a Pokolra jutni, mikor előbb a felmenői bejelentették, nem tartanak abban az évben azt az átok karácsonyi összejövetelt. Már-már kezdett megörülni... Aztán közölték, hova invitálták meg őket, és persze, arról szó sem lehetett, hogy a fiú kihúzza magát alóla.
Az is lehet, egyszerűen csak megtört egy idő után az állandó baszogatástól, és inkább önként hajtotta rabigába a fejét.
Nem menekülhetek a végzetem elől - gondolta, mint korábban is már annyiszor.
Az egy dolog, hogy alapból nem szerette az ilyen kényszerű bájolgásokat, ahol mindenki mosolyog a másik képébe, miközben halálosan unja az egészet. Az megint egy másik, miszerint, tudta, nem ússza meg a vörös ördöggel való találkozást, márpedig eléggé feszélyezte a puszta gondolat is. Az utolsó alkalommal akkor látta, mikor a vonatról leszállva elváltak egymástól - hiába a korábbi meglehetősen kötetlen hangú, bizalmas beszélgetés, neki csak az maradt meg, miszerint, átkozottul törékeny, kiszolgáltatott állapotban látta a másik, még később pedig többet adott ki magából neki, mint előtte bárkinek. Ez merőben újdonságot jelentett számára, és egyelőre még mindig nem tudta, mihez kezdjen vele.
Lényegében viszont, ahogy megérkeztek, kifejezetten hamar és könnyen olvadt bele a nagy tömegbe; Júlia - akit a szüleivel együtt szintúgy meginvitáltak -, egy ideig mellette téblábolt, ám ahogy aztán észrevette szívszerelmét, Rómeót (aki a házigazda fiának egyik legjobb barátjaként csak nem maradhatott ki a tutiból), egy halk bocsánatkérést követően, csatlakozott a másik fiúhoz. Tybalt pont elkapta, amint Júlia tőlük nem messze ácsorgó apja és anyja a tekintetükkel követik a lányukat, majd azt is, amiként Júlia apjának kissé kivörösödik az orcája, mialatt egy végtelenül savanyú arckifejezéssel vette tudomásul, miként ugrik egy szem gyermeke az általa mélységesen utált Montague-k fiának karjai közé. A sötét hajú fiú titkon remekül szórakozott ezen: a nagybátyjával sem ápolt éppen felhőtlenebb viszonyt, mint a saját szüleivel, sőt (időnként azt érezte, Juli az egyetlen, akit kedvel az egész famíliából). Ha másért nem, azért örült, amiért Júlia épp a szívtipróval borult össze, hogy közben láthatta azokat az ocsmány pofákat, amiket idősebb Capulet vágott, ennek lereagálásaképpen: mást amúgy sem tehetett, és ezzel ő is pontosan tisztában volt. Ha tiltja tőle, csak ront a helyzeten, így nagy bölcsen arra jutott, kivár, aztán remélhetőleg kihűl a románc és szépen (vagy csúnyán, ahogy tetszik), elválnak útjaik egymástól. Nem jött be: immár több, mint egy éve nyúzták egymást (a szó minden értelmében...), és a szüleik idegrendszerét, ám a szerelem nem múlt el, de nem is halványult. Most már tényleg csak az esküvőt nem győzte kivárni, no meg azt, ahogy első sorból élvezheti, mint eszi az ideg legbelül mélyen "szeretett" nagybátyját...
Gondolataiból az zavarta fel, amint egy kéz megveregette a vállát: ha nem olyan jó az érzelmei koordinálásában, lehet, meg is ugrik, mint egyes nyúlszívűek, ha jön a jump scare a horror filmekben.
- Boldog karácsonyt, Cica!
- Legalább itt, és ilyenkor, szüneteltethetnéd ezt az idióta megszólítást - pisszegte le Tybalt, mialatt hátraarcot vágva, farkasszemet nézett a szélesen vigyorgó Mercutióval.
- Te még ilyenkor is csak ilyen kis mogorva vagy, Grumpy Cat?
- Hanyagolj, születésemtől fogva ilyen barátságtalan a képem! - mordult fel; a másik ezen halkan felnevetett.
- Egyre jobb poénjaid vannak, Cica!
- Szeretnél valamit? - igyekezett rövidre zárni a beszélgetést Tybalt.
- Tőled sok mindent... De most akad egy konkrétum is. Gyere, itt nem lehet normálisan beszélgetni - intett fejével a helyiségből kivezető ajtó felé.
A sötét hajú, némi gyanakvással a lelkében, de követte őt.
Pár percnyi sétát követően a télikertben kötöttek ki, mire ismét kissé komor pillantással nézett körbe.
- Minek hoztál ide?
- Gondoltam, becsallak a fagyöngy alá...Ne, ne fuss már el! - tette hozzá gyorsan, mikor látta, ahogy ezt hallva, Tybalt, macska létére, rögvest húzná fel a nyúlcipőt, és tiplizne a vészkijárat felé. - Amúgy se hiszem, hogy itt van ilyen, csak kellett egy hely anyám fikuszainak, meg a többinek... Nem ismerem ki magam igazán a növények közt - vont vállat, mialatt odaterelte a másik fiút a helyiség közepén álló székekhez, melyek egy kisebb asztalt öleltek körbe.
- Ez itt éppenséggel egy bonszai meg egy vízipálma, de ne zavartasd magad! - jegyezte meg csípőből a sötét hajú, felmérve a növényállományt. Mercutio elámult.
- Azta, de jó vagy! Hát, nem hiába mondtam, hogy nem értek a növényekhez. A vízipálmáról mondjuk már hallottam, egy ismerős panaszolta, hogy a macskája folyton lerágcsálja, szóval, ha esetleg késztetést érzel...
- Mercutio, ne csináld a bajt magadnak megint, inkább bökd ki, mit akarsz tőlem! - akasztotta meg a másik végtelen hülyeségét egy időre Tybalt.
- Tudod, sokat gondolkodtam a múltkorin, kicsit utána is jártam a dolognak, végül pedig az egészségügyis Lőrinc állt elő egy tuti tippel.
- Mármint mivel kapcsolatban? - firtatta, bár már rég leesett neki. - És mióta vagy te ilyen jóban Lőrinccel? - dobta fel, csak hogy elodázza kissé az elkerülhetetlent.
- Lőrinc mindenkivel jóban van, kivált a lelki gyötrelemmel szenvedőkkel, meg azokkal, akiket szuicid hajlamok kergetnek. Szerintem egy jó tíz éven belül tuti megkopaszodik, mert folyton más bajait kell orvosolnia. Túl jó pályát választott... No, mindegy. Ami a lényeg: amikor érzed, hogy kezdődik a roham, csináld azt, hogy mély levegőt veszel - demonstrálta is. - Majd, három szakaszban, fújd ki, mint egy kis gőzmozdony!
Tybalt vagy fél percig pislogás nélkül meredt rá.
- Te most szopatsz? - Immáron fel sem tűnt neki, milyen gyakran és totál természetességgel buknak ki a száján trágárságok, ha a vörös hajúval lógott. Meg időnként akkor is, ha nem.
- Szívesen tenném, de ez tényleg, komolyan használ, legalábbis Lőrinc szerint. Ez ilyen légzőgyakorlat: és hát, veszteni nincs mit, nem igaz?
A fekete hajú mély hallgatásba süppedt.
- Te komolyan képes voltál... - Nem fejezte be, de a másik így is megértette.
Időt és energiát szánni arra, hogy segíts nekem, bár én ezt sosem kértem?
A vörös hajú rámosolygott.
- Persze. Tudom, azt mondtad, nincs szükséged senkire, de... Reméltem, nem bánod, ha valamiképpen közbenjárok az érdekedben.
Tybalt erre már végképp nem tudott mit felelni: furcsa érzése lett úrrá rajta. Nincs mit szépíteni ezen: iszonyatosan meg volt hatva.
Hogy ezt leplezze, mélyen lehajtotta a fejét, mire a haja az arcába hullott, de teljesen így sem tudta elrejteni párássá vált szemeit.
- Jaj, ne, ne sírj! - húzta melléje a székét Mercutio, majd, átkarolva a vállát, közelebb húzta őt magához. - Boldog ünnepeket, Cica! - tette hozzá, mialatt kissé megremegett a hangja.
Tybalt pedig kivételesen nem húzódott el tőle, nem lökte el, még csak nem is tiltakozott. Hagyta, hogy a másik átölelje, majd, pár pillanattal később, a fejét a vörös hajú fiú vállára hajtva, elfúló hangon, annyit felelt csupán:
- Boldog karácsonyt!
JE LEEST
Légzőgyakorlat (RJ Tybalt X Mercutio ff.)
Fanfictie"Szép (nem!) színház az élet..." Mint a tűz és a víz. Vörös és fekete. Az egyik zárkózott, és nem enged senkit a közelébe - a másik nyitott könyvként él, és szeretne belátni a falak mögé. Az egyik időnként azt érzi, nem kap levegőt, fuldoklik a nyo...
