Légzőgyakorlat (RJ Tybalt X Mercutio ff.)

Fuldoklik

Az a szelet Kit Kat egyenesen az oldal legközepén landolt - Tybalt előbb kissé meglepetten engedte lejjebb a kötetet, majd, miután felismerte a helyzetet, azzal a fáradt mosollyal biccentett a vigyorgó... Szobatársa felé (jobb híján még mindig csak így hivatkozott rá), amivel újabban mindig köszönteni szokta, és aki láthatóan nagyon elégedetten lépkedett feléje a koli hátsó udvarán, miután sikerült így meglepnie.

- Tarts szünetet Cica, szinte látom, ahogy füstöl az agyad! - jegyezte meg, kérés nélkül is csatlakozva hozzá, a gyepre terített pokrócon, majd a fejét a másik fiú ölébe hajtotta. Odáig jutottak el, az elmúlt hetekben, hónapokban, hogy a fekete hajú nem, hogy nem tolta el, de még szórakozottan meg is is simogatta a vörös tincseket, mielőtt ismét feljebb emelte volna a könyvét. Mondhatni, miután túltette magát a kezdeti zavarán, és a természetéből fakadó feszélyezettségén, hamar megszokta Mercutio kitüntetett figyelmét és ragaszkodó bújosságát, sőt, titkon még örült is neki... Bár ritkán mutatta ki.

Az elmúlt időszak, egyébiránt, többé-kevésbé eseménytelenül telt: persze, amint lassan elterjedt a hír, hogy Júlia gyereket vár - a bő, sokat takaró pulóverek se rejtenek el mindent örökké, kivált, ahogy lassan beköszöntött a tavasz és a kánikula -, egy ideig mindenki erről pusmogott, ám végül túltették magukat rajta, és nem foglalkoztak vele tovább. A szülők ezalatt, odahaza, az esküvőt szervezték, amire, ha minden jól megy, a félévet lezáró vizsgákat követően nem sokkal kerül sor. Páris, mihelyt a fülébe jutott, hogy kiszemeltje most már biztos, hogy sosem lesz az övé, bánatában a sárga földig leitta magát, úgy kellett kórházba vinni, a detoxikálóra. Azóta valamelyest már ő is talpra állt, vagy legalábbis, nem szenvedett túl látványosan.

- Komolyan kíváncsi vagyok, milyen lesz a nagy nap - jegyezte meg hirtelen Mercutio: mintha egy rugóra járt volna az agyuk.

Tybalt vállat vont.

- Ha a fentiek kegyesek, akkor a haverod talán nem fogja elbőgni magát – felelte; a vörös hajú erre finoman megbökte a combját, mire futólag ismét feljebb kunkorodott a szája széle, ám utána ismét hamar elkomorodott.

A másik fiú is érezhette a belőle áradó, rejtegetni kívánt feszültséget, mivel újfent felpillantott rá, és azt mondta, ezúttal már egészen komolyan:

- Addig viszont, ne nagyon edd magad a vizsgák miatt: te úgyis mindig, mindent tudsz! Nem lesz baj!

A fekete hajú biccentett egyet, és hagyta, hogy a másik azt higgye, a felmérők miatt izgul. Persze, azok sem hagyták teljesen érzéketlenül, de... Sokkal inkább az nyomasztotta, hogy tudta, nemsokára ismét haza kell majd költöznie egy időre, és ez egy cseppet sem tette őt boldoggá.

Aznap éjszaka, hosszú idő után, ismét arra ébredt, amint süllyed lefelé, a víz alá, és nem kap levegőt. Próbált nyugodt maradni, és lehetőleg nem felzavarni a másik fiút maga mellett, ám annak szinte azonnal felpattant a szeme, amint a sötét hajúnak elakadt a lélegzete. Nem sokat szólt, mialatt Tybalt - a sokat használt légzőgyakorlatot igénybe véve -, lassan ismét a felszínre evickélt, csak ült mellette, simogatta a hátát, majd, amikor jobban lett, megölelte, és a karjaiban tartva, visszaterelte az álmok birodalmába,

Tybalt tulajdonképpen akkor éjjel mondta ki magában először azt a bizonyos szót, az őt ölelő fiúnak címezve meg azt. Ha amaz ezt nem is hallhatta, valahol megérezte, amint valami végbemegy benne, mert ezután csak még szorosabban vonta őt magához.

Mire a sötét hajú ismét felnyitotta a szemét, az éjszaka már véget ért.

...

Tybalt merev arccal lépett be, hetek múltán, a családi házba, és köszöntötte, ugyancsak meglehetősen formálisan, a szüleit, akik egy biccentésen túl nem sok figyelmet szenteltek neki.