Légzőgyakorlat (RJ Tybalt X Mercutio ff.)

Beszív

- Csak tudnám, miért erőlteted! - jegyezte meg Benvolio, a fejét csóválva. Rómeó, bár maga sem egészen értette legjobb, legigazibb cimborája motivációját (sem ebben az ügyben, sem úgy általában véve az életben), egy intéssel próbálta jelezni, barátja és unokatestvére felé, hogy "hagyd rá, Benny, hagyd rá", de amaz kitartott. - Évek óta koslatsz a nyomában, ronggyá cincálod az idegeit, de minek? Beszéltetek ti egymással akár csak egyszer is, normálisan?

- Néha már hozzám szólt... És ebből pár alkalommal nem fenyegetett meg halálosan! - jegyezte meg széles vigyorral Mercutio, mintha ez valami kimondhatatlanul örvendetes tényezőnek számítana.

- Gratulálok! Ez még mindig nem válasz a miértre. - Mercutio erre csak sejtelmesen vigyorgott, de nem felelt. Tipikus. Máskor járt a szája, ha kellett, ha nem, imádta hallgatni a saját hangját... De, ha igazán lényeges kérdésre került a sor, hallgatott. - Egyáltalán, kiféle-miféle ez a Tybalt? - folytatta a faggatózást Benvolio. - Tulajdonképpen alig tudok róla valamit: hiába ismerjük egymást látásból, sose beszéltünk, és legtöbbször átnézett rajtam - húzta fel a vállát a végén.

- Júlia unokabátyja - szúrt itt közbe Rómeó: neki ez számított a legfontosabb adatnak.

- Ahogy mondja: tehát, jó család, jó neveltetés - vette át a szó Mercutio. - Intelligens, művelt, ami csak kell. Bájos modor, csodás segg...

Két cimborája ekkor tökéletesen egyszerre prüszkölt bele a csészéjébe: lám, még mindig nem tanulták meg, annyi év után, hogy a vörös hajú mellett nem érte meg folyadék bevitelével próbálkozni, hacsak nem kívánt az ember megfulladni.

- Most mi van? - vonta fel aztán a szemöldökét a tréfacsináló, miután két haverja egyformán lesújtó pillantásával találkozott. - A srác állandóan bőrgatyában mászkál, ezt nem észrevenni lett volna nehéz, hanem elsiklani felette.

- Hát, engem még egy férfi segg sem hozott lázba, bőrgatyával vagy anélkül, de, mint tudjuk, ízlés dolga - tartotta fel a kezét Benvolio.

- Persze, mert ti ketten olyan heterók vagytok, hogy az már majdnem homofób!

Rómeó és Benvolio a szemük sarkából összepislantottak.

Nem, Mercutiót mindennek lehetett volna nevezni, csak épp válogatósnak nem. Nő, férfi, nála nem számított: mondhatni, ha lukba botlott, nem sokat habozott, nyomban be is tömte - de Tybalt valami egészen elképesztő választásnak bizonyult. Egy olyan magas lécnek, amit félő volt, nem lesz képes úgy átugrani, hogy ne törje ki a végén a nyakát.

- Te tudod, mit akarsz, haverom, csak meg ne ruházzanak a végén! - ragadta magához a szót Rómeó. - Ha pedig mégis szorulna a hurok, csak szólj, és én máris megyek... Hogy az első sorban állva nézhessem végig, és kinevethesselek!

- Ah, hát milyen barát vagy? - kapott a szívéhez drámaian Mercutio, mialatt Benvolio sunyin felnevetett, és az asztal alatt lepacsizott a kuzinjával.

- Csak viccelek! Természetesen, akármi jön is, én megvédelek - bár Tybalttal pont nem szeretnék összeakaszkodni. Júlia unokatestvére - tette hozzá ábrándosan -, olyanok egymásnak, mint két testvér. Már ez elég ahhoz, hogy szeressem.

- Pedig ő nincs oda érted! - jegyezte meg Benvolio; Rómeó megrántotta a vállát, mialatt az előttük lévő asztalnál lassan indulni készültek.

- Elvisel. Igazából sosem volt konkrét oka arra, hogy utáljon, Júliát pedig tényleg nagyon szereti: mivel boldog mellettem, így nem tehet mást, mint hogy lenyeli és, a maga módján, de támogatja. Mást a szüleink se tudnak csinálni: lassanként kezdenek beletörődni abba, hogy egyszer, egy szép napon, mind egy nagy, boldog család leszünk! - A végén halkan felkuncogott, amihez az unokatestvére is csatlakozott, ellenben Mercutio tekintete másfele kezdett el csapongani.

- Arra az esküvőre mondjuk kíváncsi leszek - támaszkodott meg az asztalon Benvolio. - Szinte látom magam előtt, ahogy a két örömapa bánatában a sárga földig leissza magát.

- Majd te letörölgeted a könnyeiket! - veregette meg a vállát Rómeó. - Vigasztalásban külön jó vagy.

- Legalább erre az egyre!

- Ne túlozz, kettőre!

- Igaz is: príma, együttérző társaság és elsőosztályú gyertyatartó... Mi az, Mercutio?

A nevezett fél hirtelen talpra szökkent és vigyorogva előrefele intett.

- Rómeó, haverom, napodnak fénye ott ül magában... Miután a társasága, az én kis kandúrom, megneszelte jelenlétem és elillant tova. Mintha lenne hova! - nevetett fel. - Szóval, nem bánjátok, ha én most...?

- A legkevésbé sem - biztosította Rómeó: szemei immáron egy bizonyos személyre tapadtak, mialatt Mercutio kérdőn Benvolióra pillantott.

- És te, szegény, magányos Benvolio?

- Majd csak kezdek magammal valamit - legyintett amaz könnyedén. Megszokta már, hogy szingli, és mint olyan, aki épp nem teper senki után, gyakran magára marad, de nem bánta. - Megkérdezem Rózát, meddig tart a műszakja - biccentett aztán a vörös hajú felszolgáló felé, aki az egyetem mellett, mellékállásban, pincérkedést vállalt a kávézóban.

- Miután Rómeó érzései rég kihunytak iránta, nem kell visszafognod magad! - veregette vállon a vörös hajú, majd, az említett személlyel karöltve, távoztak: amaz néhány asztallal arrébb költözött, a szerelméhez, míg Mercutio, a kávézót elhagyva, menekülő szobatársa után iramodott.

Fuss, Cica, fuss, de tudd: a végén úgyis mindig utolérlek!