Hadd sodorjon Lena!

☀️21. Bezárva

Bele csimpaszkodtam Matt nyakába, és az illatából próbáltam erőt gyűjteni. Aztán visszadőltem a párnámra.
–Szeretnél még aludni, vagy ennél valamit? Csináltam egy kis lasagne-t.
–Lasagne‐t? Mikor volt neked erre időd? –kérdeztem fáradt érdes hangon.
–Három órát aludtál Édes. Volt időm rá...
Megdörzsöltem az arcom és még mindig borzasztóan fáradtnak éreztem magam. Előző nap mindent tudtam a kórházban, csak pihenni nem. Nem ok nélkül gyűlöltem azt a helyet. A legrosszabb emlékeim odakötnek.
–Három órát, Jézusom... –nyöszörögtem, közben megdörzsöltem a szememet –Átalszom az egész napot... – sóhajtottam és már keltem is volna ki az ágyból.
–Hó! Hó! Hova, hova? – támadott le.
–Azt hittem eszünk...– hőköltem vissza megilletődve.
–Te, ágyban maradsz! Ez az orvos szigorú utasítása.
–Enni sem kelhetek fel?
–Nem –szólt megingathatatlan határozottsággal –A történtek után –mondta és látszott, hogy nem szívesen gondol vissza rá – neked most nyugalom és sok pihenés kell.
–Rendben – egyeztem bele, de nem voltam biztos benne, hogy sokáig bírom majd a tétlenséget. Minden esetre, most még jól esett. Fáradt voltam. Rettentően fáradt.
Matt kicsit feljebb helyezkedett az ágyon, és az arcáról eltűnt minden aggodalmaskodás, és nagyon komollyá vált.
–Ezt most meg kell beszélnünk –kezdte, én meg feljebb tornáztam magam, hogy félig üljek – Hétfőn úgyis beszélned kell a főnököddel, hogy mi történt, és hogy a héten nem mész.
Bólintottam, ez volt a terv.
–Megmondod neki, hogy már egyáltalán nem is mész többet, és szépen hazajössz velem. Én a héten összepakolom neked azokat a legfontosabb dolgokat, amik beférnek a kocsiba, azután, majd, ha jobban leszel, elhozzuk minden cuccodat.
–De ezt így nem lehet Matt –feleltem neki higgadtan. Nem sok kedvem volt ellenkezni, ráadásul már én sem ragaszkodtam a maradáshoz – Nem léphetek le csak így... Át kell adnom a munkát az utódomnak.
–Nem érdekel, Lena! –most Matt felelt vissza türelmetlenül – Akkor, majd dolgozol  otthonról, vagy felmondasz azonnali hatállyal! Ha jól sejtem erről az egészről a főnököd tehet! Szóval rothadtul nem érdekel, hogy oldja meg, te velem fogsz jönni! – jelentette ki, de azután rögtön lágyulni is kezdtek a vonásai –Ezek után én... én nem tudlak itt hagyni.
A gyengédség, ami áradt az utolsó mondatából egészen meghatott.
Igaza volt Mattnek, száz százalék, hogy Dave beszélt Grantnek a terhességről. Bármennyire is lojális vagyok hozzá, vagy a céghez, itt húznom kell egy határt. Mégis, így ott hagyni mindent...
–Csak egy kis időt kérek még... – kezdtem, de azonnal félbe szakított.
–Nem! Értsd meg, hogy nem engedhetem, hogy ez még egyszer bekövetkezzen! Nem teszem kocára a gyermekem életét, senki kedvéért, még a tiédért sem! Nincs több idő. Ennyi volt! Hazajössz velem, és kész!
Az érzéseim most kezdtek összekuszálódni. És megint kezdett elönteni a szomorúság.
–Ilyen felelőtlennek tartasz? –kérdeztem halkan a könnyeimmel küszködve –Azt hiszed, hogy ezek után, én tényleg kockára tennék újra mindent? Hogy engem nem is érdekel, hogy mi lesz a babával?
Matt megfogta a kezem és finoman simogatni kezdte.
–Nem, dehogy! Én, csak azt hiszem, elég volt neked ennyi stressz. Lena...– sóhajtott –ezt a távkapcsolat dolgot itt, most, be kell fejeznünk - a szavai lassúak voltak és megfontoltak. Nem dühöngött, csak próbált a lelkemre beszélni - Ez így, nem működik tovább! Nem foglak itt hagyni, ahol, nem tudom, hogy biztonságban vagy-e, ahol nem látlak minden nap.  Nem, egyszerűen nem engedhetem meg, hogy maradj!  Sajnálom. Ezen felül nem normális, hogy egy gyerek ilyen távol legyen az apjától. Most már végig melletted akarok lenni, és vigyázni akarok rátok.
A kézfejemmel letöröltem a könnyeimet, majd átkaroltam a nyakát. A kórház óta ez volt az első alkalom, hogy így kettesben voltunk. Amikor hazahozott csak segített lezuhanyozni azután egyből lefeküdtem aludni. De most közel húzott és én végre beletemetkezhettem. Az elmúlt 24 óra nagyon nehéz volt mindkettőnknek, még rágondolni is megerőltető volt. De be kellett látnom, hogy én is arra vágyom amire ő. Most már együtt maradni, minden reggel mellette ébredni, tudni, hogy vigyáz rám és, hogy ha baj van, és hívom, perceken belül ott van.
- Jó, beszélek Dave-el, és hazamegyek veled – egyeztem bele – Nem érdekel mit szólnak hozzá, csak az a fontos, hogy a baba jól legyen. Nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha történne vele valami.
- Most már minden rendben lesz, megígérem neked. Hazamegyünk, szépen berendezzük a babaszobát, a házat, ahogy neked tetszik, és csak azzal foglalkozunk, ami fontos. Keresünk egy dúlát, választunk nevet a kicsinek, és kiélvezzük azt a kis időt amíg még kettesben vagyunk.
Szerettem volna elmondani, neki, hogy mennyire megijedtem, hogy újra a kórházban lenni borzalmas volt, és alig bírtam elviselni ezt a rövid időt is. Ezek után, ha kórházban kellene szülnöm, azt biztos egy tragédiaként élném meg. De szavak nem hagyták el a számat, csak az a nagy adag feszültség, amik könnyekké sűrűsödtek. Matt a fejemre simította a kezét, ahonnan a tarkómra, majd a nyakamra csúsztatta. Úgy fogott magához, hogy éreztem a levegővételeit, amik egyáltalán nem voltak szabályosak. Addig simogatott és ölelt míg elfogytak a könnyeim, de azután sokkal könnyebb lettem.
Akkor felállt mellőlem, felhúzta az árnyékolót a szobában, majd kinyitotta az ablakot, levegőt és napfényt engedve a szobába.
-Hozok enni, jó? - pillantott felém és már ment is volna ki.
- Inkább kimennék, nem szeretek a hálóban enni – mondtam, de felé nyújtottam a kezem, hogy még jöjjön vissza egy kicsit hozzám. Ő visszaült, én pedig végig húztam a kezem az erősen borostásodó arcán. A szemei fáradtak és karikásak voltak.
-Te, hogy vagy?
Meglepődött a kérdésen, de a homlokát az enyémhez érintette, azután egy gyengéd csókot nyomott a számra.
- Most már jól - a hangja rekedtes volt – De több ilyen éjszakát nem akarok - újra megcsókolt - soha többé. Életemben nem féltem még annyira, mint amikor kint vártam rá, hogy mondjanak valamit – Az arcát belesimította a tenyerembe, amit most kellemesen dörzsöltek a borotválatlan szőrszálak. Aztán ráfogott a kezemre és belecsókolt a tenyerembe. Kellemes meleg hullám söpört végig rajtam.  Aztán hirtelen elnevette magát - Azt hiszem a nagyid örülhet! - nézett a szemeimbe, hirtelen felszabadult vidámsággal.
-Miért? - mosolyodtam el, azon az élénk csillogáson, amit most a mogyorószínű íriszekben véltem felfedezni.
- Megfogadtam, ha most életben marad a babánk, elkezdek templomba járni –nevetett.
Ezen én is felnevettem és most én csókoltam szájon, hálásan, szerelmesen.
Matt nem engedett el, visszacsókolt olyan sóvárgással, mintha azt hitte volna ezzel engem is elveszíthetett volna.
Talán így lett volna. Nem tudom, hogy a kapcsolatunk kibírta-e volna, ezt a tragédiát, én kibírom-e.
Végül abban állapodtunk meg, hogy Matt kiköltöztet a nappaliba, ahol nem vagyok elzárva mindentől, nem mellesleg tévét is tudok nézni. Megebédeltünk és kissé keserű szájízzel állapítottam meg, hogy finomabb lasagne-t készít, mint én. Ebéd után visszadőltem, és hallgattam, ahogy dolgozik a laptopján, néhány hívást lebonyolít. Mosolyogtam, mert jó érzéssel töltött el hallani, ahogy ott tesz‐vesz körülöttem. Érdekes volt, hogy mennyire másképp viselkedett egy üzleti megbeszélésen, milyen határozott és komoly volt. Tetszett ez az oldala is. Minél többet ismertem meg belőle, annál jobban belehabarodtam.
Elég nyugis volt most minden. Ilyen napok várnak? Vagy az ellenkezője? Ezekkel a gondolatokkal hunytam le a szemem, és merültem álomba. A telefonom csörgése riasztott fel, a délutáni szundikálásból. Nem volt kedvem felvenni, de amint kinyitottam a szemem, láttam, hogy Matt még mindig elmélyülve dolgozik. Nem akartam kizökkenteni, ezért inkább gyorsan felvettem.
–Szia Tina! Mi a helyzet?–szóltam bele álmoskásan.
–A pofám leszakad, hogy a netről kell megtudjam, hogy terhes vagy! –esett nekem azonnal –Mi ez a szar Lena? Ez igaz? Vagy csak...
–Micsoda? ‐ ültem fel. Nagyjából sejtettem, hogy  miről lehet szó, de még túl kába voltam hozzá, hogy sokkot kapjak.
–Nézem ezt a kurva fotót és nem tudom elhinni, hogy nem szóltál!
Most már kezdtem magamhoz térni.
–Milyen fotót? Figyelj...
–Nem, te figyelj! Tudom, hogy mostanában egy kicsit távolabb kerültünk egymástól, de azt hittem, ha az egyikőnk teherbe esik az olyan hír amit azért megosztunk a másikkal! –zúdította rám, szinte levegő vétel nélkül –De, nem bazd ki, nekem a kurva interneten kell szembesülnöm vele, hogy az állítólagos legjobb barátnőm terhes.
–Senkinek sem akartuk még elmondani Tina, most töltöttem csak a 12. hetet. Anyu rájött, szóval a szüleim tudják... de, még mamáéknak se mondtuk el, Matt anyukája sem tud róla –magyarázkodtam fáradtan. Azt speciel, nem tartottam jó ötletnek, hogy arról beszámoljak, hogy Matt barátai előtt is lebuktunk, ezért inkább ezt elhallgattam. Közben jött a felismerés, hogy még tényleg nem szóltunk Matt anyukájának sem, aki szintén tudomást szerezhet róla az internetről.
Mattet kerestem a pillantásommal, aki szerintem már a telefon csörgése óta, rajtam tartotta a szemét.
- Elmondtad volna? - kérdezte kicsit vissza véve az indulataiból Tina.
Nem értettem a kérdését, ezért csak őszintén válaszoltam.
- Persze, hogy elmondtam volna, csak túl akartunk lenni az első három hónapon...
- És örülsz neki? Gondolom, nem terveztétek... de azért örülsz neki? - kérdezte és elbőgte magát a telefonba. Zavartan ficeregtem, mert amit hallottam, az alapján, nem a meghatottság miatt sírt.
- Tina... - szóltam bele óvatosan.
- Annyira irigyellek Lena! Annyira irigy vagyok! - sírta tovább - Én... nekünk nem jön össze... és... tudod most ez... nekem...
- Fáj? - kérdeztem tőle.
- Nem! Jesszusom, nem! Csak... az fáj, hogy nekem miért nem lehet. Nem tőled sajnálom! Örülsz azért neki ugye?
- Igen. Örülök! - nyugtattam meg a barátnőmet.
- Jó! - mondta párat szipogva és mintha megkönnyebbülten nevetett volna - szép pár vagytok. Cukik vagytok a képen!
- Milyen képen? Hol találtad? - kérdeztem rá.
- Várj, mindjárt átküldöm - mondta.
- Tina - szóltam bele ismét - Tegnap majdnem elvetéltem.
- Mi? - hallatszódott a vonal túlvégéről.
- Még anyuéknak sem mondtam. Tegnap itt volt Grant és... a végén Matt vitt be a kórházba mert annyira véreztem.
- De... Jól vagy? Jézusom, Lena! Mondd, hogy minden rendben van! Rendben vagytok mind ugye? Istenem, ne haragudj, annyira hülye vagyok! - szabadkozott.
- Jól vagyunk. Most már minden rendben – mondtam neki, szerettem volna, ha tudja, ha nem érzi azt hogy kirekesztem.
- Hála az égnek! - hallottam a nagy sóhajt.
– Nagyon szar volt bent, de itt van Matt. Vigyáz rám. - ismét a páromhoz fordultam, és egy hálás pillantást küldtem felé, Matt halványan rám mosolygott - Jövőhéten visszamegyek vele. Végleg - közöltem a hírt, úgy, hogy még mindig Matt, imádott szemeibe néztem. 
- Visszaköltözöl? Komolyan? - hallottam a döbbenetet a hangján.
–Igen. Vissza.
–Azt hiszem sok megbeszélni valónk van. Hívj fel, ha újra a közelben leszel! Most hagylak pihenni, gondolom rád fér. Azt az ügyes csődört, meg ölelgesd meg a nevemben.
–Rendben! Mindenképp! - nevettem.
Elköszöntünk, azután megnyitottam azt az üzenetet, amit Tina küldött. Valami női magazin oldalán találtam magam és a szemem előtt ott volt egy kép rólunk, ami egy elég meghitt pillanatot kapott el. Komolyan fel sem tűnt, hogy még fényképezőgép is volt annál a nőnél. Bármennyire is bosszantó volt, hogy egy ilyen képet közöltek le rólunk, ahogy néztem lassan elmosolyodtam. Közel álltunk, gyengéd pillantásokat vetve egymásra, és Matt keze a hasamon nyugodott. Őszintén, tetszett a kép. Aztán lejjebb görgettem, hogy elolvassam a cikket is.
-Minden rendben? - kérdezte az asztaltól Matt.
-Van egy kép és egy cikk rólunk a neten – mondtam, majd felé pillantottam. Matt már kitolta széket és elindult felém.
- Csússz arrébb - kérte és beült mellém a kinyitott kanapéra. Úgy tartottam a telefont, hogy ő is rálásson. Míg nézte a képet, én addig őt néztem. A szája sarka felfelé görbült, gyengéd mosolyt varázsolva az arcára. A vállára hajtottam a fejem, majd együtt olvastuk el, mit hazudott össze rólunk az a nő.
Az utolsó szavak után, kérdőn fürkésztem, hogy ő mit gondol. Egy ideig még a képernyőre meredt, talán a gondolatait szedte össze.
Bármennyire is gondolkodtam rajta, én semmi bántót nem találtam benne. Leszámítva persze, hogy előbb hozta a világ tudomására az állapotomat, mint szerettük volna.
A cikk elején összegzi Matt felfelé ívelő karrierjét, írt a címekről, amit elnyert, és arról is, hogy ebben az évben, passzívan volt jelen a szörfös világban. Úgy vezette át, a kettőnk kapcsolatára a témát, mintha ez lenne az oka annak, hogy idén nem versenyzett. Rólunk is csak kedves dolgokat írt, nem kérdőjelezte meg a kapcsolatunkat, vagy nem adott hangot a gyanújának azzal, hogy nem vagyunk házasok, hogy a gyerek becsúszott. Egy idilli boldog párnak írt le minket, akiknek sok boldogságot kíván.
- Ez... Elég kedves, nem? - kérdeztem bizonytalanul.
- Ühüm - bólintott rá ő is – De nem lenne túl jó, ha sok ilyen jelenne meg.
Ezzel egyetértettem, de nem aggódtam miatta, mivel Matt már nem volt annyira a reflektorfényben. - Fel kell hívnod anyukádat, ne mástól tudja meg, hogy nagymama lesz. Rosszul esne neki.
- Igen tudom. Neked pedig a nagyszüleidet.
Gondterhelten sóhajtottam, mert tényleg fel kellett hívnom őket, pedig egyáltalán nem telefonban akartam a tudomásukra hozni, mint ahogy Matt sem az édesanyjáéra. De most nem tehettünk mást, mert egy hétig Glendalehez voltunk kötve, és esélyes volt, hogy mire hazajutunk már késő lesz ahhoz, hogy tőlünk tudják meg először.
Matt a hálóba vonult telefonálni míg én maradtam, ahol voltam, hogy ne zavarjunk bele egymás beszélgetésébe. Anyuékat tárcsáztam először, és elmondtam, hogy mi történt tegnap, és azt is, hogy ezután többet látjuk majd egymást. Az előzmények tudatában, nem volt felhőtlen az örömük, de azért nem voltak szomorúak! Anyu azonnal ajánlkozott is, hogy eljön hozzám, de mondtam, hogy Matt velem van ezért ne jöjjön. Jobban szerettem volna most csak kettesben lenni vele, és pihenni. Kényelmesebb volt ez így.
Aztán jött a kemény dió, a nagyszüleim, akiktől számíthattam rá, hogy megsértődnek, hogy nem előbb és nem személyesen mondtam el.
Mama vette fel, majd szépen lassan elétártam a tényeket. Hogy gyereket várok, hogy Mattől van, hogy csak becsúszott, és hogy szerettem volna személyesen elmondani, de megjelent rólunk egy cikk és azt akartam, hogy mindenképp tőlünk tudják meg, de a körülmények nem engedik, hogy most visszautazzunk.
Mama egy ideig hallgatott.
- És, hogy érzed magad Ellie? Jól vagy? Akkor a kisbabád is jól van?
- Mindenki, csak most pihennem kell, és nem utazhatok egy hétig.
Mama gondterhelten sóhajtott.
–Haragszol? –kérdeztem és a gyomrom megremegett a válaszára várva. Sokat jelentett nekem a nagyszüleim véleménye, és volt elképzelésem arról is, hogy mit gondolhat egy házasságon kívül született gyermekről, ráadásul úgy, hogy a fogantatásánál, alig voltam együtt az apjával egy pár napja.
–Mit számít az, hogy én mit gondolok erről Ellie? Az a gyermek mindenképpen meg fog születni. Az számít, hogy te és az apja mit éreztek. Felnőtt emberek vagytok mindketten, itt már nem az a kérdés, hogy felelőtlenség volt‐e, mert nem tudjátok felnevelni. Itt csak az a kérdés, hogy szeretitek‐e egymást annyira, hogy a gyermeketeknek biztos családi környezetet tudjatok biztosítani. Egy gyermek áldozatokkal jár, nem is kevéssel. Ezzel számoltál?
–Tudom, mama – feleltem neki –De nem készülhetek fel valamire, ami nem tudom, hogy milyen lesz...
–Majd kialakul. Bárhogyan is lesz, ránk számíthatsz! Számíthattok –biztosított. A szívem megtelt melegséggel, azzal a fajtával, amit csak a család adhat.
–Köszönöm, mama! Ez sokat jelent!
–Az unokám vagy, ez nem lehet másképp- éreztem a hangján, hogy mosolyog és ettől nekem is mosolyognom kellett –Pihenj, Ellie, a többit pedig majd szóban! Ha jól sejtem nem sokára találkozunk. Vigyázzatok egymásra!
–Rendben!
Letettem a telefont és olyan felemás érzésem volt. Kicsit csalódott voltam. Nem így akartam elmondani. Személytelenül, tömören, nem látva a reakcióikat. Elvégre most közöltem, hogy dédunokájuk lesz, szerettem volna látni az arcukat, talán az örömüket is. De nem volt értelme ezen rágódni, mert most már nem lehet megmásítani.
Néha el kell fogadni, hogy az elképzelt nagy pillanatok egészen máshogy alakulnak, és az életben ritkán történik az, amit az ember eltervez.
Matt jó ötpercre rá, jött ki a hálóból, mire én letudtam a két hívást, és nem mondhatnám, hogy nagyon boldog volt.
–Mi a baj? –követtem a szememmel a konyháig, ahol úgy hajította az asztalra a telefonját, mintha csak remélte volna hogy darabokra hullik –Beszéltél anyukáddal?
Ő csak mordult egyet, majd engedett egy pohár vizet amit azonnal fel is hajtott, majd még egyet amit nekem hozott.
–Beszéltem –felelte tömören, amivel egyáltalán nem sikerült neki elaltatni a kíváncsiságom. A vizet az asztalra tettem azután a pillantásomat szinte hozzá kapcsoltam Matthez.
–Mi a baj? Nem örült neki?
–Az én anyám, egyszer a rohadt életben, miért nem tud úgy reagálni, mint minden normális szülő? –fakadt ki, majd rögtön azután össze is roskadt, úgy temetkezett a tenyerébe.
Megsimogattam a hátát, és nagyon szerettem volna tudni, hogy mit beszéltek, de talán most bukott ki először, hogy mennyire friss a kapcsolatunk. Mert nem tudtam eldönteni, hogy az ő és az anyja dolgaira lehet‐e rálátásom.
Látszott rajta, hogy mennyire maga alatt van és a saját gyomromban éreztem az ő feszültségét. Ráborultam a hátára, úgy öleltem át. Még mindig azon vívódtam, hogy rákérdezzek‐e, hogy mi történt.
–Elmeséled mi volt? –kérdeztem a tőlem telhető legóvatosabb és lágyabb hangon, hogy ne jöjjön rá, hogy mennyire kíváncsi vagyok.
–Már tudta. És, nem, nem örült neki – mordult fel indulatosan.
A torkom elszorult, és kicsit össze is rándultam. Nem is tudom mit vártam, de ez valahogy mellbevágott. Matt rögtön felém fordult és ijedten nézett rám.
-Ne, haragudj! Ezt...
- Ezt mi? - kérdeztem higgadtan – Tudom, hogy nem kedvel anyukád - vontam vállat, talán kicsit kedvetlenül - számíthattam volna rá, hogy nem fog repesni az unokája híre hallatán se.
- Nem Lena! Nem azért! Nem veled, velem van baja. Ahh - újabb morgással próbálta levezetni a feszültségét - Az anyám és szeretem, de néha kikészít! - mondta és a kezét tehetetlenül ejtette a combjára - Tudom, hogy csak én vagyok neki, de még mindig úgy akar kezelni, mint egy kis pisis gyereket!
- A cikkből tudta meg?
- Reggel az egyik barátnője küldte át neki a képet. Kiakadt azon, hogy nem mondtuk el. Azon még inkább, hogy a te szüleid tudták.
-Ez mondjuk érthető...- néztem rá és közben megfogtam a combján heverő kezét és az ujjaimmal gyengéden megcirógattam - Ezt nem róhatod fel neki. Neked is rosszul esett volna.
-Elmondhattam volna persze, vagy ő is hagyhatta volna, hogy akkor mondjam el, amikor én akarom. A szüleid sem azért tudták mert így terveztük. Te is tudod, Bébi, hogy akármi is lehetett volna – mondta fájdalmasan, amit most így a tegnapi események után, teljesen átéreztem - Ő meg... neki nem lehet egy ilyen dolgot csak úgy elmondani. A legapróbb dolgok miatt is képes kiborulni. Kurva rosszkor jött ez a cikk, bassza meg!
- Mit mondott? Nagyon haragszik?
- Azt mondta, hogy ő semmit se számít nekem, meg, hogy ezt, hogy gondoltuk, amikor alig ismerjük egymást. Meg hogy miért akarjuk úgy végezni ahogy ő... satöbbi, satöbbi...
- Miért, ő hogy végezte?
- Arra utalt - nézett komolyan a szemembe –, hogy egyedül fogunk maradni.
- Oh - nyögtem és eléggé lesúlytva éreztem magam – ez nem valami kedves.
Matt finom ajkait olyan szomorú sóhaj hagyta el, hogy szabályosan összeszorult tőle a szívem.
- Ez csak a saját keserűségének a kivetülése. Sokat szenvedett apu miatt, aztán volt pár szar kapcsolata és most azt hiszi, hogy ez törvényszerűség.
- És te nem hiszed? - kérdeztem tőle, mert tudtam, hogy a szülők boldogtalansága milyen nyomot tud hagyni a gyerekükön.
Matt úgy nézett rám, néhány pillanatig, mint aki egy vallomással tartozik, és ez a néhány pillanat is hihetetlenül rémisztő volt számomra. Megnyitott egy olyan ajtót,’ amin az a felírat állt, hogy ‘nélküle’. Azon az ajtón belül, pedig csak a sötét és mély üresség tátongott.
- Talán régebben... De... én nem az anyám vagyok.
- Matt... - kezdtem és igyekeztem valami bíztatót mondani, mindkettőnk számára, de a dolog valahogy félbe maradt.
- Figyelj, nem számít, hogy az anyám mit gondol erről vagy rólunk, én tudom, hogy mi jók vagyunk együtt. Nem azért akarok veled lenni, mert makulátlan a múltam, hanem mert tudom, hogy összeillünk. Csak, kurvára kivagyok attól, hogy az anyám nem képes elfogadni a boldogságomat.
Továbbra sem mondta, de nem is kellett mondania, hogy tudjam, hogy az anyjának nem csak azzal lehetett baja, hogy nem mondtuk el, hanem magával a ténnyel, hogy a fiának én szülök gyereket. Nem tudom megmagyarázni, és még ha nem is volt teljes mértékig elutasító, éreztem, hogy boldogabb lenne, ha nem én lennék Mattel.
- Boldoggá teszlek? - kérdeztem halványan elmosolyodva.
- Ezt még kérdezed? Te vagy a világom!- lehelte majd a számoz hajolt és megízlelte az ajkam.
-Milyen romantikus vagy – kuncogtam heccelve. Ő fújt egyet nevetve majd a homlokát a vállamra támasztotta, majd elfordítva a fejét, onnan nézett fel rám.
- Nevess ki, ha akarsz, de imádom, hogy velem vagy!
Különös érzékkel tudtam elrontani a komoly pillanatokat, de most valahogy még ez sem ment. Zavarba hozott az a mély pillantása.
- Mondd, hogy te nem így érzel, hogy neked nem ugyanolyan jó velem!
- Jó veled Matt!  Tudod, hogy odavagyok érted - a vallomásomat újabb csók követte, Matt már két kezén támaszkodott, amikkel közrefogott engem. Súlyosak voltak a sóhajaink.
Az arcát érintettem, majd a nyakára csúsztattam a kezem, miközben a kinyitott kanapé háttámlájának dőltem, és engedtem, hogy Matt a combjaim közé csússzon. Forrt a vérem érte, és a kezeim maguktól csúsztak a pólója alá, ahol a bőrén lassan húztam felfelé a kezem, kiélvezve a kívánatos testét. Matt belenyögött a csókba, amikor az ujjaim a testén futottak lesegítve róla a ruhadarabot. Nem ellenkezett, hagyta, hogy kibújtassam belőle. Összetalálkozott a tekintetünk egy fülledt másodpercre. Elvesztettem a fejem és nem érdekelt semmi. Vele akartam lenni, őt akartam, a testét, az érintéseit. Matt ütemesen dörzsölte magát hozzám, mintha szeretkeznénk, ami még jobban hevítette bennem a vágyat, hogy meztelenül is akarjam. Csókolta a vállam, ajkaival a cirógatta a bőröm és minduntalan visszatért a számhoz, hogy nedves vágyakozással egyesüljünk.
A kezem a nadrágjára tévedt és elkezdtem kigombolni a farmerját, mire Matt megállt és zaklatott sóhajtását éreztem az számon.
- Ezt most rohadtul nem kéne - mondta elgyötörten.
- Nem - értettem egyet, majd hátra hajtottam a fejem, hogy némi friss levegőhöz jussak, ami vélhetőleg kitisztítja a fejem.
Matt tétovázás nélkül csapott le a védtelenül hagyott részeimre. Újabb részegítő csókokkal halmozta el a nyakam, néhol kissé megszívta, ami olyan izgató volt, hogy alig bírtam magammal.
-Akkor ne csináld - könyörögtem, de a kezeimmel szinte szorítottam magamhoz, arra sarkallva, hogy még többet adjon.
- Nem bírom abbahagyni... - nevette.
Elmosolyodtam és vettem egy mély, felszabadító lélegzetet, majd kifújtam, azután átöleltem, hogy a testével betakarjon.
–Szeretlek Matthew Alva, de ezt most sürgősen abba kell hagynunk!
Matt átfordult mellém és csukott szemmel próbálta egyenletes lassú légzéssel kiadni magából a szexuális feszültséget. Néztem és tehetetlen voltam vele szemben.
Hogy az övé voltam‐e? Teljes mértékben!
Kinyitotta a szemét,  mintha megsejtette volna, hogy őt bámulom. Világos szempillái alól felém sandított, majd a szája pimasz, csábító vigyorra húzódott. Összenevettünk, én pedig a mellkasára húzódtam.
Kicsit lehiggadtunk, és úgy éreztem beszélnünk kell még az előző témáról.
–Azt hiszem abban igaza volt anyukádnak, hogy a baba korai volt – néztem fel rá – legalábbis, minden kívülálló így látná. De nekem te  és ő is mentőöv voltatok. Nélkületek nem tudom, hogy meddig ragaszkodtam volna még, ehhez az élethez. Meddig hitegettem volna magam, hogy idevaló vagyok. Majd ő is meg fogja érteni, hogy nekünk így a legjobb.
–Nem tudom... –sóhajtotta csüggedten.
–Ha visszamegyünk majd beszélsz vele, vagy beszélünk.
–Most meg van sértődve, ilyenkor nem lehet hozzászólni!
–A nőknek néha elég egy kis idő, hogy kiduzzogják magukat, és utána minden rendben –mondtam neki mosolyogva, mire felcsillant a szeme.
–Neked is?
–Az nem mondom meg –súgtam mosolyogva.
Matt elnevette magát.

A szombatot  gyakorlatilag gond nélkül átaludtam, nem volt problémám vele, hogy ágyban kellett maradnom. A vasárnap már kicsit bajosabb volt, mert ritkán zárkóztunk be egész hétvégére a lakásba, és most kezdett hiányozni, hogy kimozduljunk. Annál is inkább, mivel a lakásban arra ítéltettem, hogy egésznap őt figyeljem, ami nem is volt ellenemre, sőt, inkább az ellenkezője. És ez volt a baj! Túl nagy volt a kísértés és a szex most épp úgy ellenjavalt volt, mint az, hogy elhagyjam az ágyat. Mivel nem mehettünk sehová, Matt főzött, nekem pedig semmit nem hagyott, hogy segítsek. Délelőtt anyu és mama is felhívott, hogy, hogy vagyok, de egyébként csak a tévét bámultam. Most hálát adtam a sorozatokért, mert azokkal huzamosabb időre le tudtam kötni magam. Matt is beült mellém és néhány részt együtt izgultunk végig, azután pár órát dolgozott.
–Min dolgozol? –sétáltam mögé és bekukucskáltam a képernyőre. Matt annyira belemerült, hogy fel sem tűnt neki, hogy szabályt szegve kikeltem az ágyból, és mögé settenkedtem.mNem ijedt meg a kérdésemre, inkább csak kizökkent.
–Hát te mit csinálsz?–kérte számon a kis sétámat.
–Muszáj egy kicsit mozognom, mert esküszöm felfekvéses leszek.
–Kicsim... mit mondott a orvos? – nézett rám felvonva a szemöldökét.
–Hogy pihenjek.
–Nem. Azt mondta, hogy nem kelhetsz ki az ágyból- felelte szigorúan.
–Oké, de ezt biztos nem úgy gondolta ő sem, hogy napi 24‐ben az ágyat kell nyomjam!
–De, valószínűleg, ezt pont így gondolta!
–Unatkozom, ki akarok menni! - panaszkodtam.
–Lena, te sem akarod, hogy megint baj legyen ugye?
–Nem, de olyan uncsi, már tévézni sincs kedvem...
Matt gondterhelten sóhajtott.
–Komolyan egy délutánra sem tudod magad elfoglalni? - kérdezte és közben fáradtan megdörzsölte az arcát.
- Eltudnám, de ahhoz kellenél te is! - vigyorogtam rá.
- Dolgoznom kell Bébi, hogy jövőhéten itt tudjak maradni.
- Tudom – mondtam csalódottan és átkaroltam hátulról a nyakát, hogy feltöltekezzek egy kicsit az illatából - de, unatkozok - súgtam neki.
-Olvass! - vetette fel az ötletet.
-Nincs semmi jó könyvem - ez nem volt igaz, rengeteg jó könyvem volt, de most valahogy nem volt ehhez sem kedvem. Van, mikor az ember hetekre be tudna zárkózni, de amikor muszáj, akkor az istenért sem tud megülni a fenekén.
-Szivi, mi lesz veled így hétvégéig? - kérdően nézett rám.
-Azt hiszem megőrülök. Valószínűleg.
-Na, jó! - mondta, kikapcsolta a gépét, és felált az asztaltól. Már felcsillant a szemem amikor elindult a bejárati ajtó felé.
- Max egy óra és itt vagyok, addig viselkedj szépen és bújj vissza az ágyba - mutatott felém majd a kanapéra azzal a kezével amelyikben a kocsikulcsot tartotta.
- Hova mész? - hökkentem meg.
- Azt nem mondom meg, de ha most nyugton maradsz ígérem, hogy este kényeztetlek egy kicsit.
Fogalmam sem volt ezt, hogy értette, de akartam, ezért megmutatva mennyire jó kislány vagyok, behuppantam a helyemre és mosolyogva pillogtam rá onnan.
- Helyes! - bólintott aztán már fordult is az ajtó felé.
- Matt! - kiáltottam utána - Hazafelé hozol csoki fagyit?
Visszanézve felnevetett és megingatta a fejét, aztán magamra hagyott. A fagyi reményében igyekeztem nem duzzogni, hogy magamra hagyott, amikor éppenhogy én akartam elmenni valahova. Vissza kapcsoltam a tvt és a kínálatban kerestem valamit, ami max. egy óráig leköt.
Negyven perc múlva nyílt az ajtó és belépett rajta a várva várt pasim, egy hatalmas szatyorral a kezében. Az igazság kedvéért két szatyorral, egyikben vélhetően a fagyi lapult. Kiugrottam a rögtönzött ágyamból és üdvözlése közben, úgy ugráltam körülötte, mint a kisgyerek aki ajándékot remél. Most a nagyszatyor tartalma érdekelt, de amint megláttam Matt milyen szúrós pillantással jutalmazta az ugrabugrálásomat, inkább visszavonultam. Fekhelyem rejtekéből néztem, ahogy szép nyugodtan leveszi a cipőjét, a kocsikulcsot a kis asztalkára dobja. Lassan, túl lassan, szerintem  direkt húzta az időt, kicsomagolja az óriási vödör fagyimat, majd beilleszti a fagyasztóba.
Csak ezután fogta meg kíváncsiságom tárgyát és pottyantotta az ölembe. Nem vártam felhatalmazásra, azonnal belelestem a táskába.
–Amikor eltörtem a lábam ezzel elég sokáig elvoltam –közölte magyarázat képpen és leült az ágyra velem szembe.
–Te, komolyan vettél egy Play Station‐t?–néztem vissza rá.
–Csíped az ilyesmit nem?
Most egy kicsit elcsodálkoztam, és elnevettem magam.
–Érdekelne, hogy honnan szerezted ezt az értesülésed! –néztem rá nevetve.
–Volt egy buli Damien Corsnál. Emlékszel?
–Volt nála néhány... –mondtam és most hirtelen nem is értettem, ezzel hova akar kilyukadni.
–Mindegy, emlékszem, hogy az egyiken előkerült a Ps‐e, te meg sorra nyomtad le a srácokat valamelyik bunyós játékban.
–Oh, jézusom! Tényleg! Megvan az a buli! Igazából akkor elég szar kedvem volt...
–Nekem úgy tűnt akkor eléggé eltökélten akartál lealázni mindenkit.
–Te honnan emlékszel, erre?
–Nem értem a kérdést –nézett rám ártatlan tekintettel.
–Hát, mert amikor én láttalak téged, egész más csajjal voltál elfoglalva. - erre egészen tisztán emlékeztem - Tulajdonképpen ez volt az oka, hogy a tv játék előtt kötöttem ki.
Matt vállat vont.
–Arra már nem emlékszem, néha kavartam csajokkal a bulikon...
–Néha, mi? –kérdeztem epésen.
–Hát előfordult...
–Bezzeg nálam egyszer sem próbálkoztál be... –jegyeztem meg félre nézve.
–Megint témánál vagyunk...–sóhajtotta.
–Jó, bocs, de azért nekem elég szar volt látni, hogy mindig van valami ribi veled –dünnyögtem.
–Ribi? –kérdezett vissza de a szemei nevettek.
–Jó, akkor nem voltak ribik, de akkor is!
–Tudod, mi a vicces? –kérdezte elmosolyodva.
–Na mi? –kérdeztem kedvetlenül
–Hogy arról a buliról nem rémlik más csaj, csak te.
–Ja, persze!
–Nem, komolyan! Arra határozottan emlékszem, hogy dobtad hátra a hajad diadalittasan amikor megvertél valakit abban a játékban. Tetszett, ahogy akkor mosolyogtál.
–Én csak arra emlékszem, hogy smároltál Evelin Backett‐el...
Matt úgy ingatta meg a fejét, mintha elképzelése se lenne, ki az a csaj. El is hiszem, tényleg elég népszerű volt már akkoriban is.
–Na, szeretnéd, hogy összerakjam neked? - váltott hirtelen témát.
Erre határozottan bólintottam.
Matt kicsomagolta, azután összekötötte a tévémmel, én meg addig azon gondolkoztam, hogy a néhány játék közül, amit hozott, melyikkel kezdjem. Komolyan el sem hittem, hogy tényleg vett nekem egy Ps‐t, csak, hogy ne unatkozzak.
A terve bevált, a játék egész délutánra elvonta a figyelmemet, ő pedig nyugodtan dolgozhatott.
Tini koromban nem volt video játékom, de a számítógépen volt néhány játék amit szerettem. Szándékosan nem szereztem be, ilyesmit mert tudtam, hogy mennyi időt vesz el az ember idejéből. És eddig nem volt annyi fölösleges időm, amit lelkiismeretfurdalás nélkül rászántam volna. De most nagyjából csak felesleges időm volt. Észre sem vettem, hogy ránk esteledett, csak, amikor már hangosan megkordult a gyomrom. Addigra már Matt is mellém ült, és egy ideig figyelte, hogy hajtom fel a küldetéseket. De most, ahogy oldalra pillantottam, azt láttam, hogy időközben elaludt. Kezét az ölében összefonta, a lábait meg keresztezve nyújtotta ki, az ágy végében. Gyorsan mentettem a játékot, majd kikapcsoltam. Túl édes volt, túl nagy kísértést jelentett, hogy ne piszkáljam.
Óvatosan mellé csúsztam, és vigyázva, hogy a kezemmel ne érjek hozzá, az orrommal megcirógattam a fülét. Matt csak éppen megrezdült, de nem ébredt fel. Ezután másképp próbálkoztam. Az ajkamat érintettem a bőréhez, a nyakára, majd visszatértem a füléhez. Csak cirókálni akartam, de az illata annyira vonzó volt, hogy nem bírtam ki, megcsókoltam majd megszívtam.
Erre Matt lágyan felmordult, akkor jöttem rá, hogy eddig sem aludt, de legalábbis sokkal régebben felkelt, mint ahogy azt én képzeltem.
–Folytasd csak, nem akartalak félbeszakítani –húzta vigyorra a száját.
–Folytathatom, ha szeretnéd... –súgtam a fülébe– csak azt mondd meg, hogy hol szeretnéd, hogy folytassam?
–Mondjuk itt... –mondta és a hasára mutatott. Teljesítettem a kérését, felhúztam a pólóját, és gyengéden csókolgatni kezdtem, a köldöke körül.
Éreztem, ahogy a teste lüktetve reagál rám.
–Lejjebb vagy feljebb? – kérdeztem, mire megnyalta az ajkát, és a kis karika a szája szélében egy pajkos vigyorral felfelé mozdult, azt sugallva, hogy én lefelé haladjak.