Hadd sodorjon Lena!

☀️15. Egyedül

Csaknem két órám volt, hogy ráhangolódjak Glendale-re. De ahogy benyitottam a lakásomba, ami pont olyan volt, mint mindig, ami máskor egy védett hely volt, tele komforttal, most túl sötétnek, üresnek, és komornak találtam. Csend volt. A remekül hangszigetelő ablakaimnak hála, még az utcáról sem szűrődött be, semmi hang. Miután ledobtam a bőröndömet a kanapéra, az első dolgom az volt, hogy kitártam őket, és engedtem hogy áradjon be minden. A hangok a meleg, talán némi fény is.
Nehéz volt a szívem, és most nem volt jó érzés egyedül lenni. Nem volt se kutyám, se macskám, még egy díszhalam se, mert annyira sokat dolgoztam hogy nem lett volna értelme állatot tartani. De most örültem volna, ha valaki hazavár. Majd arra gondoltam, hogy majd megszokom újra, hiszen ez a normális életem, és én szerettem ezt. Máskor ilyenkor még dobtam fel egy kávét, de most csak a koffeinmentes instantot szedtem elő a szekrényből. Éjszaka aludni akartam, mélyen, álomtalanul. Eszembe jutott Alex és még mindig dühös voltam rá. De a vele való beszélgetés erősített  meg abban, hogy még ma vissza kell jönnöm. A búcsú, mindkettőnknek túl fájdalmas lett volna. Ez volt az egyetlen módja, hogy el tudjam engedni.
Miután ihatóra kevertem az italom kiültem az erkélyre, és néztem az utcát, szívtam msgamba az impulzusokat.
Kicsit később leugrok valami kajáért –  futott végig az agyamon– Talán Mark lesz a kifözdében.Csípem a srácot!
Örömmel töltött el, hogy lassan kezdtem felengedni, és újra otthon érezni magam. Agyban már megindult a változás, de a szívem és a gyomrom, még rendületlenül szorongatott.
Reggel akartam Mattel beszélni, és még lelkiismeret furdalásom volt emiatt is. Talán halogattam is, de nem akartam hogy ezzel elrontsam az estéjét.  Ma még érezze jól magát, azután majd holnap bevallok neki mindent.
Próbáltam félretenni a rossz érzésemet, és mivel nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni, elrendeztem a bőrönd tartalmàt.
Azután elővettem az ételtartó dobozaimat és beleraktam egy vászontáskába.Cipőt húztam és már robogtam is, a kifőzde felé, ahol az ebédemhez szoktam hozzájutni.
Talán kicsit hiányzott ez, az ismerős környék, Mark viccelődése, amin mindig jókat nevettem. Talán később majd nem lesz olyan rossz, mint most.
Épp az ajtót zártam be, amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn Matt neve. A pulzusom gyorsan szökött fel az agyam indokokat keresett, miért ne vegyem fel, a kezem őrülten remegett, de végül mégis rányomtam a zöld ikonra.
–Szia – szóltam bele, kicsit remegő hangon.
–Szia Bébi! Figyelj, arra gondoltam, hogy... Szóval, mi lenne ha holnap délután hazavinnélek?
–Matt... – próbáltam félbeszakítani, de tovább beszélt.
–Tudom, azt mondtad, hogy otthon akarsz maradni, de nem gondoltad meg magad? Jó lenne még egy kicsit együtt lenni... – a szívem majd meghasadt attól a kérleléstől, amit a hangjából hallottam.
–Matt, én már Glendale-ben vagyok. Nagyjából egy órája értem vissza – a vonal másik végéről síri csöndet, majd egy zavart kacajt hallottam. Valami  olyasmit, mintha azt mondta volna, hogy miért nem lepődök meg ezen.
–Mi? –kérdezte, mintha meg szeretne bizonyosodni róla, hogy jól hallott.
–Visszajöttem.
–Basszus, de nem arról volt szó,  hogy holnap találkozunk? Vagy, ez most mi a franc akar lenni? – a hangja pont annyira volt indulatos, hogy tudjam, hogy dühös.
Éreztem, hogy kezdek elsápadni, és hogy valami értelmes magyarázatra vár.
–Matt... Ne haragudj...
–Ne haragudjak?! Ez most azt jelenti, hogy csak felütetél?
–Nem!Dehogy! – siettem a válasszal.
–Akkor bocs, de ezt most kurvára nem értem! Miért mentél el egy szó nélkül? Komolyan, még el sem búcsúztál!
–Nem bírom a búcsúkat. Sajnálom! –nyögtem, és kimondva szörnyen nagy butaságnak hangzott.
–És arra nem gondoltál, hogy esetleg nekem szükségem lett volna rá? Vagy, hogy jól esett volna, ha nem pattansz meg egy kurva szó nélkül? Lena... ezt... ezt most tényleg nem tudom hova tenni...  – egy ideig csak hallgattam a csendet, ezer sajnálomot tudtam volna csak mondani, de az nem érdekelte, az nem javított volna a helyzeten.
–Én akkor most leteszem.Szia Lena – nem hagyott lehetőséget további magyarázkodásra, egyszerűen kinyomott.
Megértettem. Nem is tudtam volna mit mondani azon kívül, hogy hülye vagyok.
Haragszik rám, teljesen jogosan, de akkor sem akartam búcsút! 
Csüggedtségtől elgyötörve roskadtam a kanapéra és a negyed órája még ínycsiklandozó vacsorám, most valahogy már cseppet sem volt kívánatos.
Matt dühös rám.
Egyfolytában ez marcangolt belülről.Szerettem volna megmagyarázni neki, úgy hogy megértse, nem akartam, hogy ez legyen.
Bár őszintén gondolhattam volna, hogy nincs könnyebbik út. Minden választás valahol fájni fog.De a bűntudat ragadós kis jószág, nehéz tőle megszabadulni.És most nézhttem szembe azzal, hogy rosszul választottam.
Vajon mit gondol most rólam? Mennyire utál? Vagy... ezzel sikerült mindent elrontanom?
–A fenébe! –hátra vetettem magam a kanapén, és engedtem magamnak néhány perc csüggedést. Aztán felkeltem és próbáltam azt szuggerálni magamba, hogy minden rendben van, otthon vagyok, itt senki nem bánthat. Nem sokára pedig a számok világában veszhetek el, ahol majd teljesen kikapcsolok.
Fogtam a dobozkáimat, és a pultra pakoltam őket, újult erővel estem neki, hátha visszatért az étvágyam. De nem, egyfolytában Matt csalódott arcát láttam magam előtt, és Alex gúnyos nevetését hallottam. Ettől egyre kisebbre zsugorodott a gyomrom, mindennemű ételt elutasítva.
Feszengtem. Sehogy sem találtam a helyem. Semmi kedvem nem volt takarítani, igazából nem is nagyon volt mit, felporszívóztam, felmostam, és vártam, hogy a felmosó málna illata majd valami megnyugvást hoz, a számomra.
Ahogy besötétedett, nekem már csak az járt a fejemben, hogy Matt már a buliban van, és haragszik rám. Egy ideje már egy üzenetet fogalmaztam magamban, de még nem volt merszem elküldeni neki. Azonban egyre rosszabb lett minden, és nem akartam, hogy haragudjon rám. Elővettem a telefonomat és elkezdtem írni. Ezt nem tudtam volna elmondani neki, belezavarodtam volna.
Szia! Tudom, hogy nem így kellett volna, de ha búcsút kellett volna mondanom neked, lehet, hogy nem ment volna. Önzőség volt, tudom, de nem megbántani akartalak, és nagyon szarul is érzem magam miatta. Nem tudom, ezzel elrontottam mindent?
Ezt is önzőségnek véltem, de azt akartam, hogy válaszoljon, azt szerettem volna, ha enyhít a szorongásomon.
Egy óra múlva még semmi válasz nem érkezett. Fogalmam sem volt, hogy azért, mert nem vette észre, vagy ami valószínűbb mert nem akart vele foglalkozni. 
Ezt most nagyon elcsessztem...
A vacsorám végül érintetlenül végezte a hűtőben. Már elég későre járt, amikor lezuhanyoztam és úgy döntöttem kivonom magam a forgalomból. A hálóban a légkondi miatt elég hideg volt, mégis egy szál bugyiban bújtam be az ágyamba. A telefonom a kezemben volt és miután nyakig betakaróztam, még ellenőriztem, hogy érkezett-e válaszom.
Semmi.
A fenébe!
Hiába szerettem volna aludni, és hiába éreztem magam teljesen kimerültnek az álom messze elkerült. Az üzenő falamat pörgettem végig. Szinte nem is fogtam fel a képeket, a kiírásokat, csak bámultam magam elé. Hátha közben mégis csak érkezik egy üzenet.
Aztán az ujjam lemerevedett, én meg letaglózva bámúltam egy képre, amit Santi posztolt. Vettem egy nagy levegőt, majd szinte remegve fújtam ki. Ezt magamnak köszönhetem.
Legalább már tudtam, hogy Matt miért válaszolt.
A képen többen ültek egy tábortűz körül. Ott volt Matt is, és elég közel húzódva ott volt egy csaj is. Félreérthetetlen közelségben voltak, a lábuk összeért, és nagyon elmélyülten beszélgettek. A féltékenység és a düh is harapdálni kezdett, de a legjobban a saját butaságom bántott. Aztán elgondolkoztam, hogy lehet, hogy mindenképpen ez lett volna. Matt népszerű, és a nem vagyok ott valószínűleg körbe rajongják a lányok. Mégis, ezt valahogy hátba szúrásnak éreztem. 
Hirtelen felindulásból pötyögtem be a következő üzenetet és gondolkodás nélkül nyomtam rá, a küldés gombra.
Látom gyorsan túl léptél! Legalább, most már nincs olyan lelkiismeret furdalásom!
Az nem volt, csak sírhatnékom. Néztem a képet és szinte rosszul voltam attól, hogy mással látom. Attól, hogy elképzeltem, hogy hazaviszi a csajt. Biztosan megteszi. Az ő libidójával, egész biztos nem hagy ki egy ilyen alkalmat. Mit is képzeltem? Távkapcsolat? Jó vicc!
Nem tudom, hogy aludtam el, mert sokáig forgolódtam és vergődtem még az ágyban, magamat marcangolva, elkönyvelve hülyének, mert tudtam, hogy ez lesz!
De elaludtam, onnan vagyok benne biztos hogy nehéz volt felfognom hogy a telefonom rendületlenül csörög.
Kézbe vettem és a kábaságtól szinte azt sem tudtam miért csörög, mi lenne vele a teendöm. A gyomrom idegesen feszült mire nagy nehezen felvettem.
–Igen? –szóltam bele.
–Mi az, hogy sikerült túltennem magam? – szólt bele egy ismerős, de indulatos hang. Az agyam viszont még nagyon nem fogott.
–Mi? – nyögtem, hátha előrébb jutok. Felültem az ágyon, ez némileg kezdte kitisztítani a fejem.
–Azt írtad, hogy látod, hogy sikerült túl lépnem! Mi ez a baromság?
–Matt? – nyöszörögtem és végre felfogtam az első fontos dolgot. Nem érkezett azonnal válasz. Nekem viszont egyre több minden kezdett beugrani. Az, hogy hol vagyok, hogy eljöttem, a fotó, és így tovább.
–Aludtál? – kérdezte, de a hangja továbbra is feszült volt.
–Nem tudom– elkezdtem kutatni egy, az alvással kapcsolatos emlék után. Megfoghatatlan volt a dolog, majd az órára pillantottam –Két óra van, valószínű... Mindegy.
–Szóval, kifejtenéd?
Az emlékeimmel a rossz érzéseim is visszatértek. A csalódás a frusztráltság, a szív fájdalom és a lelkiismeret furdalás is.
–Nem válaszoltál...
–Nem válaszoltam, mert dühös vagyok!A csajom, aki állítólag szeret engem, képes volt csak úgy lelépni! De most már az is elgondolkoztatott, hogy lehet, hogy csak az állítólagos csajom.
–Láttam milyen jól elvagy azzal a csajjal, szóval nem hiszem, hogy annyira megviselt a dolog!
–Mi van? Miről beszélsz? – kérdezett vissza.
–A fotóról amit Santi kitett!
–Nem tudok semmiféle fotóról!
Lehet, hogy nem tud róla, de az akkor is elkészült és ő akkor is elég meghitt közelségben volt rajta a csajjal. Alig pár órára rá, hogy én elutaztam. Rohadt nagy hülyének éreztem magam.
–Lefeküdtél vele? Vagy az még csak most jön?
–Állj le Lena! Semmi ilyesmi nem volt!
–Na persze!
–Ezt akartad végig? –kérdezte kissé megtörten.
–Mit? Hogy egy másik csajjal legyél? Igen, rohadtul ezt akartam! - válaszoltam meglehetősen epésen.
– Azt  hogy a végén mindent elronts... – a hangja nagyon halk volt.
–Mindent elrontottam? –kérdeztem megsemmisülve, és ezzel egyidejűleg úgy éreztem, hogy kiver a víz, vagy legalábbis, hogy kimegy a testemből a vér.
–Ezt akartad nem? Hogy a szabadságod végével, legyen minden a régi. Te ezt az egészet nem is akartad...
–Nem, Matt, ez nem igaz! – ellenkeztem.
–Akkor rohadtul nem vágom, hogy hagyhattál így itt...
–Azt hittem, hogy könnyebb lesz... Minden perccel csak azt éreztem, hogy halogatom az indulást, rosszul voltam, ha belegondoltam, hogy ennek vége. Nem tudok mit mondani...
–Ez akkor sem volt fair – a hangja olyan csüggedt volt, hogy most tényleg el kezdtem aggódni, hogy tényleg minden oda.
–Nem volt az, tudom. Sajnálom!
–Én is Lena...
–Akkor... –félve mondtam ki a szavakat – most...mi lesz? Én nem akarom, hogy vége legyen! Én nem ezt akartam!
–Kurvára nem tudom, hogy mi legyen! Ha nem tudok megbízni benned, akkor ez nem fog menni. A távkapcsolat így is elég szívás, de ha csak én erőlködők, annak semmi értelme.
–Matt... –kezdtem, majd abbahagytam. Nem tudtam mit felhozni a mentségemre, de azt nem akartam, hogy vége legyen – nem akarlak elengedni!
Hallottam, ahogy sóhajt. Szinte csüngtem a telefonon, hogy mit fog erre válaszolni.
–Most nem tudok mit mondani... Ezt azt hiszem meg kell emésztenem...
–Megértem... – feleltem elhaló hangon.
–Akkor... majd beszélünk... –mondta.
–Jó...Szia Matt!
–Szia.
Miután letettem a telefont, éreztem át, úgy igazán a tetteim súlyát. Matt csalódott bennem, és azt hiszem többé már nem akar. Olyan szarul éreztem magam, mint talán még soha. Hogy cseszhettem el ennyire?

A vasárnapom egy katasztrófa volt. Egésznap a hívását vártam, hogy majd megbeszéljük, hogy talán majd elfogad valamit a gyenge mentségeimből, de ő nem hívott. Jobb híján előkészítettem a másnapi munkaruhám, aztán elmentem futni. Egy idő után csak ténferegtem a városban, csak hogy ne otthon legyek, ahol most őrjítően tehetetlennek éreztem magam.
Próbáltam mentegetni magam, hogy ez nem volt egy megbocsájthatatlan bűn, de mindvégig tudtam, ha emiatt nem tud megbízni bennem akkor tényleg vége.
Szerettem volna beszélni vele, de nem volt merszem felhívni. Annyira féltem tőle, hogy kimondja azt, amit nem akarok hallani, hogy tényleg vége. Ezért inkább vállaltam, a tetteim következményét és elkezdtem élni az életemet tovább úgy, ahogy eddig.
Az iroda nem sok újdonsággal kecsegtetett. A kollégáim ugyanúgy a konyhában gyűltek össze a reggeli kávé elfogyasztására. Én ugyanúgy az asztalomnál ittam meg az elsőt, mint mindig. Nem lepődtem meg túlságosan, amikor az emailemet megnyitva a teendők sokasága várt. Persze, hogy az én feladataimat senki nem vállalta magára. Nem is vártam mást. Nekiestem, közben Betty, az egyetlen olyan kollégám, aki kicsit is közel állt hozzá, hogy a barátomnak nevezzem, beugrott hozzám néhányszor. Ki sem látszottam a munkámból, ezért nem sok kedvem volt vele társalogni, illetve éjszaka hazamenni. Úgy dél felé, amikor az ebédemet, amit rendeltem, hozta be nekem, leült az asztalommal szembeni székre és onnan fixírozott.
- Mit szeretnél? - néztem fel rá, amikor befejeztem egy levelet az egyik ügyfélnek.
-Milyen volt a szabi?
- Jó - feleltem, érdektelenül. Nem akartam felidézni.
- Jó. A jó, az jó... Kicsit bővebben?
-Nagyon jó.
- Huuu... Te aztán tudsz. Kicsit jobban vagy?
- Jól vagyok Betty. Eddig is jól voltam. Ezután is jól leszek, oké? - néztem rá élesen.
- Nem voltál jól kisanyám, ne is tagadd. És... most se vagy valami fényesen. Történt valami?
Vállat rántottam és megingattam a fejem.
-Aha, szóval volt. Mivel is mulattad az idődet?
- Semmi különössel... otthon voltam, strandoltam, kirándultam... tanulgattam szörfözni... - tettem hozzá halkan, erősen elnyomva magamban minden ezzel együtt feltörni kívánkozó emlékemet és élményemet.
- Szörfözni. Te?
- Jaj, ne idegesíts már!
- Jól van, ha nem akarsz beszélni... Akkor beszélek én. Összejöttem valakivel.
- Igen? - kérdeztem, majd nekiláttam az ebédnek.
- Ühüm... Jó pasi – csevegett.
- Mi más... - mosolyodtam el.
- A Milleniumban csapos.
- És? Mit kell tudni róla?
- Vicces, tényleg, nagyon jó humora van. És isteni az ágyban.
Ezen elnevettem magam.
- Mintha felcserélted volna a sorrendet.
Az arcára huncut vigyor telepedett.
- Nem, tényleg elég rendben van a srác. Danny egyébként.
- Oh.. Szóval Danny. És mióta tart a dolog?
- Ümm... - mondta elgondolkozva – egy hete.Nagyjából.
– Az jó.
–Keresett Grant.Találkoztál vele?
–Idejött? – kérdeztem, és éreztem, ahogy felmegy bennem a pumpa.
–Ja, eléggé meglepődött, hogy nem vagy itt – mondta derűsen.
–Mintha nekem mindig itt kellene lennem... – dohogtam.
–Hát, általában itt vagy... – mutatott rá.
Erre inkább nem válaszoltam.
–Nem tudom mit akar még mindig. Szakítottunk.
–Igen, már vagy ezerszer.
–Eggyel több ok, hogy békén hagyjuk egymást – dünnyögtem.
–Ezúttal tényleg vége? Nem hiányzik?
–Nem! – feleltem neki indulatosan.
Betty az ajkát lebiggyesztve bólogatott.
–Na, komolyan mi volt veled otthon? Tuti, hogy valamit titkolsz.Az arcodra van írva.
–Neked nincs valami dolgod? – néztem rá kérdőn. Nem akartam Mattről beszélni. Nem akartam, hogy a munkahelyemen bárki tudja, hogy mi volt. Azt, hogy szerelmes vagyok. Most már úgyis mindegy, de nem akartam, hogy erről beszéljen bárki.
Amíg csak én tudok róla addig az én szép emlékeim, de ha más is tudomást szerez róla  akkor minden amit átéltem, csak egy újabb pletyka tárgya lesz.
Kedveltem Bettyt, de abban biztos voltam, hogy titkot tartani ő sem tud  és azt is hogy nagyon is élvezi a pletykákat.
– Jól van főnök, csattogtasd csak az ostort! – jegyezte meg tréfásan, azután magamra hagyott.
Hétfőn úgy estem haza, hogy szinte csak bedőltem az ágyba és aludtam. Jobb is volt ez így, mert legalább munka után sem gondolkodtam. A nap folyamán sokat gyötörtem magam azzal a képpel, és egyre valószínűbbnek találtam, hogy Matt tényleg össze fog jönni azzal a csajjal. Velem továbbra sem vette fel a kapcsolatot.
Kedden valamivel előbb hazaértem, és a háziállatok iránti vágyamat csillapítottam, egy kis Animal Planettel. Mióta visszajöttem, egy peremen billegtem, ami a régi megszokott életem, és a sehogy sem találom a helyem között volt. Leginkább csak Matt hiányzott, de minél jobban telt az idő egyre inkább úgy éreztem, hogy az elmúlt két hét, nem a valóság volt.
Vége.
Ez villant fel újra és újra. Szánalmasnak gondoltam magam, de eltökélten ragadtam magamhoz a telefonom.
Üzenetet kezdtem írni, de a sziánál megakadtam.
Tovább írtam vagy kismilliószor kitöröltem, újra fogalmaztam.
A végleges verzió, kicsit kurtára sikerült.
*Szia! Kérlek, beszéljük meg!
Elküldtem, és vártam.Sokáig vártam. Majd újabb adagot leadtam a büszkeségemből.
*Hiányzol! Hülye voltam, kérlek!
Eltökéltem, hogy ennél jobban nem fogon megalázni magam. Ha erre sem válaszol, akkor ennek tényleg itt a vége.
Nehezen sóhajtottam és a telefont az éjjeliszekrényre tettem, pedig szívesen szorongattam volna még.Nem volt értelme, a telefon néma maradt.
Ezúttal szégyenszemre álomba bőgtem magam. Minden mi lett volna ha, mostmár csak haszontalan játék volt a gondolatok. Ha így van vége, egyik ha sem létezhet. Akkor még játszani a képzelgésekkel is felesleges. Most még nagyon rossz volt, de egyszer majd jobb lesz.Így kell lennie.
Éjszaka felkeltem mert ki kellett mennem a mosdóba. A telefonomon rexlekből néztem meg az időt. Fél 1-et mutatott az óra. De ami ennél sokkal jobban érdekelt, az a kis boríték ikon volt. Ami most ott virított a kijelzőmön. Azonnal rányomtam, félretéve minden mást.
*Tényleg beszélnünk kellene.
Sem több, sem kevesebb nem állt az üzenetben. Csak, ennyi. Mégis a letörtség helyett, inkább bizakodó voltam. Hiszen válaszolt! Ő is beszélni akar! De talán csak lezárást akar.
*Reggel felhívhatlak? –írtam rögtön a válaszomat.
Nem sokára újabb sms érkezett.
*Majd én kereslek!
Ahogy néztem a szavakra, megint erőt vett rajtam a csüggedés. Néhány könnycseppet letöröltem az arcomról, azután a mosdóban hosszan áztattam az arcom hidegvízben.Reméltem, hogy reggelre javít valamit az állapotomon de azt mindenesetre sikerült elérnem, hogy ne tudjak már visszaaludni. Csukott szemmel vártam a reggelt, de álom nem jött a szememre. Feszült voltam készülődésnél, a blúzom vasalása közben megégettem a kezem, a sötétkék ceruzaszoknyám zipzárját majdnem leszakítottam és türelmetlenül vártam, megcsörrenjen a telefonom.
De az megint néma maradt.
Az irodában egy ideig lefoglaltak a számok, de aztán amikor Betty gyanakodva méregetni kezdett, őt nem tévesztette meg az a kis korrektor amit a karikás szemeim alá kentem, minden visszajött, és újra magam alatt voltam.
Nem tudtam mit kezdeni ezekkel az érzelem hullámokkal, időnként maguk alá gyűrtek.
Délben együtt voltam a kollégákkal, és vártuk, hogy Betty visszatérjen a szemben lévő kávézóból a lélekerősítő kávécsodákkal. Ez volt az egyik olyan luxus, ami segített túlélni a durva napokat. Addig szótlanul hallgattam, ahogy megbeszélik maguk között a problémás ügyeket, amik végül mindig az én asztalomon végzik, és a problémás ügyfeleket szidják.
Aztán befutott a várva várt futár, mi meg egyszerre vetettük magunkat a zsákmányra.
Bettyvel az ablak mellé húzódtunk.
–Köszi, ez most életmentő volt – fordultam hozzá hálásan.
–Részemről az öröm. Olyan jó kis pasit láttam. Még a nyálam is kicsordult – mondta vigyorogva.
–És Danny?
–Jaj, ugyan már! – szólt szinte felháborodottan – Szemem azért van. De komolyan, olyan szexi volt! Olyan kicsit rossz fiús beütés. Hosszabb haj, tetovált karok.... piercingek! Nyami! Kíváncsi vagyok van‐e nyelv piercingje...Meg, hogy mit tudna vele kezdeni! -kuncogott.
Játékosan meglegyintettem a karját, de én is nevettem. Aztán ledermedtem, és majdnem kiborítva a kávét fordultam az ablak felé és vadul pásztázni kezdtem a kávézó teraszát.
–Nincs neki –nyögtem, és már szaladtam is az ajtóhoz.
–Mi? –szólt utánam.
–Nincs neki nyelv piercingje –  már szaladtam is, habár nem tudhattam biztosra, hogy ő volt-e az.
De ha igen, akkor muszáj volt látnom, beszélnem vele!
Kapkodva a levegőt toporogtam a kis fekete körömcipőmben az asztalok között, és úgy kutattam mintha az életem múlna rajta.
De Mattet nem láttam. Hülyének éreztem magam. Biztosan nem ő volt az. Jó ég... Biztosan millió ilyen fickó mászkál a városban, én meg egyből azt gondoltam hogy ő az. Bosszankodva a hülyeségemen megdörzsöltem a homlokom. Most még magyarázkodhatok is, Bettynek. Erre már egész biztos ráharapott.
Hogy lehetek ilyen idióta?!
–Csak nem engem keresel? – a hanggal együtt egy bátortalan érintést is megéreztem a derekamon.
Remegő szível pördültem hátra.
–Matt... – már most majdnem elbőgtem magam. Nem mosolygott, de nem is tűnt dühösnek. A hangja pedig olyan gyengéd volt. Olyan nyugodt. Tétován álldogáltam, nem mertem felé közeledni. A szemei fürkészőn jártak rajtam. Majd az ujját éreztem, ahogy az arcomon siklik.
–Nyúzott vagy Bébi! – mondta szomorúan, nekem pedig a szívem is összeszorult attól a gyengéd érintéstől. Annyira szégyelltem magam, és már annyira visszacsináltam volna, de már nem lehetett.
–Matt... – mondtam újra, a szememből folytak a könnyek. Felé léptem és a nyakhajlatába fúrtam az arcom – Annyira sajnálom! – szipogtam. Ő beborított a karjaival és úgy éreztem, hogy egy védett fészekben vagyok, ahol majd minden jó lesz.
Kellett egy perc mire végre újra normális hangok és nem szipogás meg elcsukló nyöszörgés hagyta el a számat.
–Eljöttél? – pillogtam rá.
–Beszélnünk kellett. Ez, nem telefon téma - mondta, és a hangjának komolysága megijesztett.
–Nem akarok szakítani! –mondtam kétségbeesetten.
Matt, letörölte az ujjával a könnyeimet, azután adott egy zsepit. Letöröltem a lefolyt pillafestékemet, majd még szipogtam párat.
–Vissza kell mennem. Még dolgozom – adtam tudtára, hogy hiába tett meg értem ekkora utat, nem időzhetek sokat.
–Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezte meglepve.
–Az egyik kolléganőm látott. Megjegyzett, mert bejöttél neki.– mondtam és halványan rámosolyogtam.
–Igen? – nevetve megvakarta a tarkóját.
Én meg csak ittam magamba minden apró rezdülését, és elraktároztam azokra az időkre amikor nem marad más, csak az emlékeim.
–Te honnan tudtad, hogy itt dolgozom?
–Megkérdeztem anyukádat – felelte mosolyogva, és vállatvont.
–Tényleg? - kérdeztem vissza. Nem gondoltam, hogy képes elmenni a szüleimhez ezért.
–Ühüm... – búgta.
–Meg tudsz várni? 3-kor végzek - reménykedve néztem rá, és annyira szerettem volna, hogy legyen ideje, hogy ne csak ez a néhány perc jusson belőle.
Matt bólintott.
–Elmész addig hozzám? Odaadom a kulcsot. 
–Nem –tiltakozott –Itt megvárlak, addig én is dolgozom –bökött a fejével az egyik asztal felé, ahol kinyitva állt egy laptop.
–Oh, rendben. Akkor én megyek... – tétováztam, ő meg bólintott.
–Lena! –szólt utánam, amikor már hátat fordítottam neki és elindultam az irodába, vissza kaptam felé a fejemet – Jól áll neked ez az iroda szerkó! Csinos vagy!
A szívem megremegett és a hangom is amikor visszaválaszoltam.
–Köszi!
Matt elmosolyodott, én meg visszamentem. A lift tükörben rendbe tettem a zilált külsőmet, aztán próbáltam lerázni Bettyt, aki rám tapadva követett a privát irodámba.
Nem csaphattam be az orra előtt az ajtót, ezért hagytam, hogy bejöjjön velem.
–Várom a beszámolót! Mi volt ez az egész? Te sírtál? – vonta össze a szemöldökét.
–Nem! –adtam a határozott választ.
–Lena!–nyüstölt – Ismered azt a férfit? Mesélj már az ég áldjon meg! Meghalok a kíváncsiságtól!
Még szerencse, hogy időben észbe kaptam.
–A magánéletem nem tartozik erre az irodára –vettem fel egy kicsit hivatalosabb hangnemet. Grant miatt már éppen eleget kellett eltűrnöm, nem hiányzott, hogy most is mindenki a szerelmi életem miatt találjon rajtam fogást. Egyébként sem tudtam volna mit mondani. Fogalmam sem volt a kapcsolatunk jelen állapotában milyen státuszba sorolandó. Matt viszonozta az ölelést, de nem ő kezdeményezte, talán, csak nem akart durva lenni. Nem telefon téma, azt mondta. A szakítás biztosan nem az...
Betty kicsit megszeppenve állt előttem, de elég talpraesett volt ahhoz, hogy olvasson a sorok között, és ahelyett, hogy zokon vette volna, inkább elvigyorodott.
- Jól van, de előbb-utóbb úgyis kiszedem belőled. Drámaian hátat fordított nekem, de amikor már a kilincsen volt a keze, visszafordult.
-Akkor nyelvpiercing nélkül is jól csinálja a fiúkád? - húzta ismét széles, ezúttal pajzán vigyorra a száját.
Nem válaszoltam csak jelentősen elpirultam mert Betty nevetve hagyta el az irodámat.
Soha nem volt ennyire nehéz a munkámra koncentrálni, pedig muszáj lett volna, ha időben be akartam fejezni. Valahogy az a maradék három óra, olyan hosszúnak tűnt, mintha véget sem akarna érni, közben pedig annyi mindennel kellett foglalkoznom, hogy félő volt, hogy még kevés is lesz.
Ezen a délutánon, olyat csináltam, amit már nagyon régen nem. Három órakor kikapcsoltam a gépemet és elkezdtem haza készülődni. A munkatársaim leesett állal nézték ahogy elsétálok az asztalaik mellett, habár már ők is menetkészen voltak. Egyedül Betty kacsintott rám cinkosan.
- Sziasztok! Jó pihenést, akkor majd holnap! - búcsúztam, és amikor már nem voltam a látóterükbe, szinte rohanva tettem meg az utat a kávézóba. Csak reméltem, hogy még ott találom, mert nem lehettem biztos benne, hogy tényleg megvárt.
Matt a gépe előtt ült, előtte egy kávéscsésze és egy szendvics, csekély maradéka hevert. Meglepetésemre nem gépelt, hanem rajzolt. Amikor megálltam előtte úgy nézett fel rám, mintha kiesett volna az időből, és most csodálkozna, hogy máris itt vagyok.
- Szia - köszöntem halkan.
- Szia, egy pillanat és végzek. Ülj le addig – mondta, én meg kihúztam a mellette lévőszéket, remélve, hogy belepillanthatok abba, amivel éppen foglalkozik.
- Mit csinálsz?
- Alexnek deszka terveket.
- Te ilyet is tudsz? - kérdeztem csodálkozva, és kicsit közelebb csúsztam, hogy belepillanthassak a művébe.
Matt meg derűsen nézett rám, és egy kicsit felém fordította a képernyőt.
- Jól fizet a szörf oktatás, de azért van rendes munkám is.
Hát ezzel teljesen ledöbbentett. Fogalmam sem volt, hogy mással is foglalkozik, az oktatáson kívül. Igaz láttam a terveket, amiket készített, de még mindig nem tudtam volna megmondani, hogy mi a másik munkája. Nagy és értetlen szemeket meresztettem rá.
-És pedig? - tettem fel a hülye kérdést.
- Formaterveket készítek megbízásra, webdizájnokat ilyesmiket.
- Vállalkozó vagy?
- Aham – felelte, és visszafordította maga felé a gépet - Kérsz valamit? - kérdezte, miközben tovább dolgozott.
- Ez, sokáig fog tartani?
- Nem – mosolyodott el, de nem nézett rám.
- Akkor inkább nem kérek semmit.
- Rendben- felelte, én meg nem akartam további kérdésekkel zavarni. Nagyon izgultam, mert még mindig nem tudtam mi fog következni. Az ölemben dörzsölgettem az ujjaimat, és próbáltam nem túl feltűnően rágcsálni a szám szélét. Matt tényleg nem dolgozott sokáig, talán csak tíz percet, de ez felért egy kínzással. Amikor becsukta a kis gépet és eltette a tokjába és nyeltem egy nagyot.
- Kész! - sóhajtott, és végre rám nézett.
- Akkor, mi legyen? Itt akarsz beszélni? Vagy menjünk máshová?
Matt most elkomolyodott, és ez cseppet sem volt bíztató.
- Elmehetünk hozzád?
- Persze – feleltem.
Újabb gyötrő tíz perc múlva, már nyitottam is a lakásom ajtaját. De nem hittem volna, hogy az első alkalom, amikor együtt leszünk itt, ilyen körülmények között fog zajlani.
Beléptünk, és ő érdeklődve nézett körül.
-Itt laksz? - pillantott felém.
-Igen. Kérsz inni valamit? Azt hiszem van a hűtőben üdítő.
Matt bólintott, majd hozzá tette –Tényleg nem vagy rumlis – pimasz mosolyt villantott, én meg kicsit elmosolyodtam, de továbbra is nagyon feszültnek éreztem magam.
Készítettem ki poharat meg üdítőt, de már nem akartam tovább húzni az időt. Már nem bírtam tovább halogatni. Megálltam előtte, és vártam, hogy történjen valami.
-Haragszol rám? - kérdeztem.
- Igen – mondta egyenesen – Haragszom, mert én azt hittem ennél... több van köztünk.
- Matt... - sóhajtottam - Nem tudok mit mondani.
- Miért szöktél el, előlem? - vont kérdőre én pedig kötelességemnek éreztem, hogy mindenre válaszoljak.
- Mert nehéz lett volna elbúcsúznom tőled. Nem azért jöttem el, mert nem akartalak, vagy mert nem akartam volna veled lenni. Csak olyan nehéz volt arra gondolni, hogy a valódi életemben te nem leszel ott, és nem akartam volna visszajönni.
- Itt vagyok Lena. Ez az igazi a valódi életed, és én itt vagyok.
-Igen - láttam be .
- Tudom, hogy ez így nem könnyű. Nekem se. De ha mindketten akarjuk akkor megoldjuk. Ígérem neked, hogy akkor minden rendben lesz. De... Én úgy nem csinálom, ha szó nélkül ott hagysz.
A könnyeim eleredtek, mert tudtam hogy mekkorát hibáztam, és nagyon féltem, hogy ezzel végleg elrontottam mindent.
Tanácstalanul néztem rá és feltettem azt a kérdést amitől igazán féltem.
–Akkor most mi lesz? ‐ szipogtam.
–Döntsd el te, hogy tényleg akarod‐e ezt a kapcsolatot. De ha igen, akkor nekem az ilyesmi nem fér bele. Ha velem akarsz lenni, akkor meg kell bíznunk egymásban és abban, hogy ez működhet. Másképpen nem fog menni – Matt is zaklatottnak tűnt, idegesen fésülte hátra az ujjaival a most szabadon engedett haját –Én nem egy újabb Rayt akarok, hanem téged. Szeretném, hogy az életem része legyél, ne csak egy látogató benne.
Szótlanul bólintottam, és közben törölgettem a szakadatlanul csordogáló könnyeimet.
–Én, nem tudom megígérni, hogy sosem fogok hibázni – mondtam neki megtörten. Az ő arcán és szemeiben is láttam, hogy ez neki sem könnyű.
–Édes, azzal nincs baj, mindenki hibázik! De tudnom kell, hogy mit akarsz, mert én komoly kapcsolatot akarok. De ha te nem, akkor inkább hagyjuk.
–Én is akarom! És szeretném, ha újra megtudnál bízni bennem – már nem tudtam ránézni, mert annyira szégyelltem magam –Nem akartam mindent elrontani. Én, csak ilyen vagyok... Időnként csinálok valami hülyeséget.
–Időnként én is –mondta, mire rákaptam a tekintetem.
–Lefeküdtél azzal a csajjal? – szaladt ki a számon.
–Azért nem ekkora hülyeséget! –nevetett, majd elkapta a karomat és az ölelésébe vont.
Én megint csak csüngtem rajta, és küszködtem, egy újabb érzelem hullámmal.
–Akkor mi volt vele? –pedzegettem, mert ez a dolog továbbra is mardosott.
–Semmi. Tényleg semmi, csak beszélgettünk. Már arra se nagyon emlékszem, hogy miről.
–Pedig teljesen rád mászott. Nem tűnt semminek.
–Lena, részeg voltam, nem igazán tudtam felmérni a határokat  de nem smároltunk, nem feküdtem le vele, hozzá sem értem!
–Aha...
–Talán féltékeny vagy? – kérdezte egy pimasz félmosollyal.
–Igen! Eléggé– feleltem  mintha nem lenne egyértelmű a helyzet.
–Helyes – mondta, majd a kezébe fogta az arcom és megcsókolt.