Hadd sodorjon Lena!

☀️7. Válaszút

Az ágyamon fekve, mereven bámultam a plafont. Még most is zakatolni kezdett a szívem, ha visszagondoltam az elmúlt 24 órára. Főleg, ha az utolsó 12 re gondoltam. Jó lett volna, ha eltudom dönteni mi legyen, de döntést egyelőre képtelen voltam hozni. Még tele volt a fejem Mattel. Az érintéseire, a csókjaira gondoltam, és arra, hogy egyértelműen túl léptem azt a határt, amit nem akartam. Még a légzésemet is normalizálnom kellett mert kapkodni kezdtem a levegőt, amikor a fülembe csengett a hangja.

„Csak a kezemmel hozzád érhetek?”– kérdezte, és nekem talán nemmel kellett volna válaszolnom, de annyira vágytam rá, hogy kínzás lett volna, ha azt teszem.

Becsuktam a szemem, de úgyis csak őt láttam magam előtt, a várakozó pillantását mielőtt... Mielőtt...

Oh.... Uramatyám!

Vajon, ha engedtem volna neki mindent, ha vele lettem volna, akkor is így gondolnék most rá? Akkor is még többet akarnék belőle, tőle? Vagy akkor kerülni kezdeném? Menekülnék előle?

Kicsit ijesztő volt, hogy többet akarok, habár ez mindig is így volt, ha róla volt szó. És ahogy most érzek az is elkerülhetetlen lett volna. Az első csók után, már minden ide vezetett. Vele akarok lenni, hiába próbálom tagadni. Hiába próbálok elővigyázatos lenni.

Üzenetet jelzett a mobilom, én pedig mohón kaptam utána. De nem Matt-től jött üzenet. Egy ilyen délelőtt után mit is írhatott volna.

Vajon, most ő is frusztrált? Vívódik ezen ami köztünk van?

Megnyitottam az üzenetet.

*Szia!

Fagyi+kávé?

Gyorsan válaszoltam Tinának.

*Rendben! ;)

Pasi gondokra és hülyeségre, nincs is jobb orvosság, mint a fagyi és a kávé, egy jó kis barátnős lelkizéssel megtoldva. Régen ezek a dolgok is olyan jól működtek. Amikor kiönthettem a lelkem valakinek. Mostanában viszont csak a munkatársaimmal beszélgetek és kollégának, az ember, csak annyit árul el magáról, amennyit nem fél a nyilvánosság elé tárni. Amiben nincsenek mély érzelmek amikkel bánthatnák ha visszahallja, vagy amit felhasználhatnának ellene. Mennyire jó lenne, ha nem kellene mindig óvatoskodni, ha az ember mindig lehetne őszinte...

Tina már a kávézó teraszán ült, amikor én befutottam. A mankókat az egyik széknek támasztotta, de a gipsz, szinte észrevétlen volt a hosszú ruhája alatt.

-Szia! - köszönt vidáman integetve, amikor meglátott.

-Szia! Rég óta vársz? – kérdeztem amikor leültem a mellette lévő székre.

-Egy üdítővel ezelőtt érkeztem.  Dan csak így tudott elhozni.

-Bocsi, én siettem,

-Oh! – legyintett-Legalább nem otthon voltam. Már nagyon untam a négy falat...

-Hogy van a lábad jobb már?

-Biztos, nem sokat érzek belőle... De két hét múlva kiderül...

-És a gipszet hogy viseled?

- Kezdem megszokni, de azért nem mondom, hogy időnként nem támad erős késztetésem, hogy levágjam. Dehát, neked ezt nem kell bemutatni... -

-Nem... – mondtam és elmosolyodtam.

-Na és hogy telik a szabid? - kérdezte, miközben intett a pincérnek.

-Jól. Szörf leckéket veszek. - mondtam és vártam mit szól majd hozzá.