Back to Beacon Hills (Theo Raeken Fanfiction) /SZÜNETEL/

17.rész

„Az ember gyakran elgondolkodik azon, hogy milyen lehet a halál érzése. Vajon fáj-e? Vagy csak egy gyors és múló pillanat, aminek következtében egyszer csak megszűnünk létezni? Vajon van túlvilág, vagy csak egyszerűen eltűnünk a messzeségben? Isten útjai kifürkészhetetlenek, szokták mondani. De mégis, mit ér egy élet, ha egyszerűen így vége szakad? Mit ér egy élet, ha van helyette több ezer másik? Mit ér a sok szenvedés, ha nincsen benne tett? Egy élet, tele harccal és reménnyel. Egy élet, tele emlékekkel, olyan emberekkel, akikért megéri élni. Megéri meghalni, vagy akár a végsőkig kitartani. S én ezt akartam. Élni. "

-Maradj velem. Hallod Reina, nem halhatsz meg!
Hallottam egy távoli hangot, de nem ismertem fel. Elfáradtam. Az egyik felem menni akar, már feladta a harcot. De a másik a végsőkig kiakar tartani.
Ördögi játszma ez. Élet és halál játéka.

A külvilág zajai elnémultak, a fájdalom megszűnt. Meghaltam? Gondolkodtam el. Testemet kívülről láttam. Fentről néztem le rá. Az előbb feltett kérdés már kijelentésbe váltott át. Láttam, ahogy az orvosok rohannak, majd próbálnak újraéleszteni, de egyenlőre eredménytelenül. A töltéseket egyre nagyobb fokozatra kapcsolták, de hiába. A gép erős sípolással jelezte, hogy szívem nem ver többé. Kinéztem az ablakon, s láttam barátaimat, ahogy csak állnak és néznek. Láttam rajtuk a csalódottságot, és a reményt. Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek, de reménytelen volt. Ez már csak rajtam múlott. Végignéztem még egyszer a többieken. Küzdöttem, ahogy csak bírtam. Kiakartam tartani. Ki kellett tartanom. Végül a gép halk csipogással jelezte, hogy visszatértem.

-Szép munka volt kollégák.
Hallottam a hangjukat. Az ajtó csapódást. A bejövő embereket.
-Rendben lesz, ugye?
Kérdezte egy síró hang. Ha jól azonosítottam be, akkor Lydia volt.
-Ez már csak rajta múlik. De ahogy megismertem őt, erős lány. Túl fogja vészelni. Átvettem magamhoz, így az én pácienseim közé tartozik. Viszont gyerekek, ne éljétek bele magatokat. Ha egy héten belül nem kel fel, szinte esélytelen lesz a helyzet.
-Köszi, anyu.
Szomorú, lágy női hang. Páciensei sora, és anyu megszólítás. Melissa? Na de várjunk, akkor én most tényleg kórházban vagyok? Mégis hogyan kerültem ide? Sőt, mi több. Mi a fene történik itt?

†††††††††††††††††††††††††††††††††††††††††††

Eltelt egy, majd két nap, végül egy egész hét. A barátaim minden nap meglátogattak, beszéltek hozzám. Könyörögtek, hogy keljek fel. Én akartam, de a testem mást mondott. Az élet tényleg kegyetlen játszma, amelyben a legerősebbek maradnak csak életben.
Én bele tartoztam. Élni akartam magamért és mindenki másért. Az elmúlt idő alatt rájöttem, hogy mi a rossz abban, ha az ember kómában van. A külvilág érzékelése, az, hogy hiába próbálsz kapcsolatba lépni a szeretteiddel, egyszerűen nem tudsz, mert a tested nem engedelmeskedik neked. Tudatodnál vagy, de mégsem tudsz semmit tenni. S ez az, ami rémisztően hat az egészben. A tehetetlenség.

-Szia Reina. Nem tudom, hogy hallasz-e, vagy egyáltalán meg ismersz-e, de én vagyok az, Stiles. Nagyon aggódok érted. Persze, nem csak én, hanem a srácok is. Még Peter sem tudja felfogni, hogy mi történt. Rossz így látni őket. A falka szenved nélküled, Petert ha láttuk is, akkor magán kívül volt, Theo pedig.... Nos, őt nem sokszor láttuk, de ő is totál szét van csúszva. Dereket próbáltuk hívni, hogy tájékoztassuk az állapotodról, de nem vette fel, így üzentünk neki, ami képzeld bevált, hiszen többször keresett téged. Igyekeztünk mi felvenni, de mikor nem a te hangod hallotta, le is csapata azt.
Az én bátyám.
-Ha van rá valami esély, kérlek, csinálj valamit. Adj reményt nekünk, hogy a veled töltött idő nem csak ennyi volt. Szükségünk van rád.