Leanne Hargrove sok mindenen ment keresztül a nyáron. Max és Ő mindketten elvesztették Billyt, mindkettejüket megviselték a történtek. Leanne-t egyenesen traumatizálta. Azóta a városba nemcsak a tavaszi szünet köszöntött be, de egy új gonosz is. Örd...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Azt tettem amit Eddie kért. Ott lapítottam a ponyva alatt. Kívülről biztosan nagyon szánalmasan festhettem. Magzatpózba koporogtam, miközben remegtem, akár egy ijedt kölyök kutya, akit kidobtak.
Őszintén szólva, úgy is éreztem magam. A könnyek megállíthatatlanul hömpölyögtek le az arcom minden szegletén, az ökölbe szorított kezemet haraptam, hogy elfojtsam a fel-feltörő zokogásomat. Néha hüppögtem egyet. A sötétség mindent beterített körülöttem. Nem mertem lehunyni a szemem, mert féltem az újra és újra lejátszódó rémképektől. Chrissy olyan csupaszív lánynak tűnt, annyira nem érdemelte meg a halált, főleg nem ahogyan azt kapta! Te jó ég, hiszen konkrétan apránként kitörtek a csontjai és kifordultak azok!
Mikor lesz ennek vége?
Mikor szolgáltatnak igazságot azoknak az embereknek, akiknek a halála mind hiába volt ebben a városban? Most mindent Eddie-re fognak kenni, és addig üldözik, amíg meg nem hal...
Nem veszíthetek el újabb embert. Mi lesz velem, ha megint meghal valaki? Esküszöm, mintha megfosztottak volna a reménytől. A reménytől, hogy egyszer újra normális életet élhetek majd.
Folyamatosan erre a gondolatra lyukadtam ki. Nekem tényleg ez a sors jutott, annyi ember közül pont nekem. Mások halálát kell végig néznem állandóan. Kegyetlen.
Csak bámultam magam elé, a szívem hevesen vert, a vér lüktetett a fülemben, de még ez sem nyomta el az egyre inkább közeledő kiabálások és lépések zaját. Összébb húztam magam. Eddie a csónakban kuporgott, én egy szekrény mögött tárgyakkal körül ölelve, azokra pedig ráhúzta a ponyvát, hogy mindenképp eltakarjon és ne látszódjon az emberi körvonalam, na meg ha lélegzem.
Elszámoltam tízig, hátha azzal a földön tudom tartani magam. Hátha azzal nem ragad el a félelem, ám sajnos nem így lett. A rettegés durva szorítása nyakon csípett és többé nem engedett el.
Tompán érzékeltem a hangokat magam körül, ugyanakkor mintha az agyam megnyomta volna a kikapcs gombot. Testben ott voltam, de lélekben egyáltalán nem. Teljesen eltűntem. Egyetlen épkézláb gondolatot sem tudtam produkálni. Ez lenne a túlélő mód? Nem fájt semmi, csak a sírás fojtogatott - azonban abban a percben az sem érdekelt ha megfulladok.
Feladtam mindent.
És ez hiba volt.
Hallottam magam körül a motoszkálást, valaki bejött az ajtón és suttogva beszélt. Több ember lépéseit is jól ki tudtam venni. A hangok eljutottak a tudatomig, viszont képtelen voltam felfogni azokat. Mind olyan ismerős és veszélytelennek tűnt, mégis én csak jobban remegtem, ahogy ezek egyre erősebbek lettek.
Összerezzentem, amikor az újdonsült behatolók közül, valaki hangos kopácsolásba kezdett. Egy újabb hang rárivallt, de a zörgés csak nem hagyott alább. Egyre inkább több könnycsepp vándorolt le az arcomon. Körülöttem majdnem minden nedvessé változott.
