Leanne Hargrove sok mindenen ment keresztül a nyáron. Max és Ő mindketten elvesztették Billyt, mindkettejüket megviselték a történtek. Leanne-t egyenesen traumatizálta. Azóta a városba nemcsak a tavaszi szünet köszöntött be, de egy új gonosz is. Örd...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Egy örökkévalóságnak megfelelő időtartamnak tűnt, mire meggyőztem Maxet és a többieket, hogy engedjék meg azt, hogy én otthon aludhassak. Hihetetlenül fáradtnak és kimerültnek éreztem magam, mindenem sajgott a futástól, ráadásul úgy éreztem még mindig nem dolgoztam fel az átélteket és a látottakat.
Otthon nagyobb biztonságban érezném magam, mint Wheelerék pincéjében. Aludni akartam, felejteni és nem azt, hogy rosszabbnál rosszabb kérdéseket tegyenek fel nekem. Megígértem nekik, hogy holnap reggel mesélek, de azt éreztem, nekem egy óriási alvásra van szükségem, mivel a legutóbb sem igazán sikerült Nancyéknél pihennem.
A fejem zsongott, ahogy a hideg ablaküvegnek döntöttem azt, kifelé bámultam Steve autójából és közben újra átvettem az elmúlt órák eseményeit. Igen, végül sikerült meggyőznöm Maxet, hogy engedjen el haza, de Ő Lucasszal ott maradt Nancyéknél, mert szerinte a lakókocsi park átkozott. Én úgy gondoltam, Vecna bárhol megtalálhat, szóval nem igazán hittem abban, hogy csak otthon jelent rám nagy veszélyt.
Maxet és a többieket Steve kitette Wheeleréknél, ahol Nancy és Robin várta Őket. Biztosan én leszek a téma tárgya ma. Steve ragaszkodott ahhoz, hogy haza vigyen. Mivel gyalog elég messze lett volna, elfogadtam a segítségét, bár az ölelés után kissé kínosan éreztem magam a társaságában, mert hirtelen felindulásból tettem amit tettem, de nem is igazán akartam jelenleg ezzel foglalkozni.
Helyette néztem az elsuhanó tájat, a BMW rádiójából a Faithfully szólt, én pedig halkan dúdoltam a számot, míg ismerős terepre nem értünk. Steve oldalpillantása gyakran lyukat égetett az oldalamba, és képzeletben előttem volt a kiskutya szempár, amint aggódóan mustrál. Viszont én nem néztem rá, mert akkor beszélgetnem kellett volna vele és arra nem álltam készen.
Egy zsebkendőt szorítottam, amely már vöröslött a véremtől, viszont nem értünk rá még ragtapaszt is keresgélni, hiszen én sietettem a csapatot. Otthon majd leragasztom az alkotásomat, addig is a fájdalom legalább a földön tartott és folyamatosan emlékeztetett arra, hogy még élek, valamint mekkorát estem.
Olyannyira kimerültnek éreztem magam, hogy az sem tűnt fel, amikor gyakorlatilag Steve leparkolta az autóját. Nem tudom meddig ültünk néma csendben, valamint azt sem tudtam megállapítani, hogy mennyi ideje állította le Steve a motort. Én csak néztem ki a fejemből, a fákon legeltetve a szemeim. A nap már lement, de még nem uralkodott teljes sötétség. A temetőben az ég alja rózsaszínes világított, ahogy búcsúzott a Nap a horizontról. Valahogy azt éreztem, nemcsak a Nap int búcsút nekünk, de ezzel együtt Billy is. Valahányszor az ég szépen világított, gyönyörű színekben, azt gondoltam Ő jelez odafentről.
Szerintem - legalábbis ezt próbáltam elhinni -, örült, hogy nem haltam meg.
Mindenesetre, mikor a lakókocsi parkba értünk, a fáradság végleg úrrá lett rajtam. Alig tudtam nyitva tartani a szemeim, ahogy a távolba révedtem, egyre inkább laposabbakat pislogtam és az álom magával rántott.... Vagyis rántott volna, ha nem szólal meg egy szintén álmos, de sokkal mélyebb hang.
