Leanne Hargrove sok mindenen ment keresztül a nyáron. Max és Ő mindketten elvesztették Billyt, mindkettejüket megviselték a történtek. Leanne-t egyenesen traumatizálta. Azóta a városba nemcsak a tavaszi szünet köszöntött be, de egy új gonosz is. Örd...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Steve autójának hátsó ülésén ülve találtam magam, már ki tudja hányadjára. A motor csendesen búgott, a járműben pedig a hangulat felért egy temetéssel.
A bordós színű BMW egyenletes tempóval suhant az úton, míg nem lassan meg nem érkeztünk a temető irányában. Mellettem Max foglalt helyet, a másik ablaknál pedig Lucas. Elől Dustin ült, de Ő sem szólalt meg, holott igencsak cserfes fiúnak ismertem meg. Mint mondtam, az egész hangulat megfagyott. Senki sem tudta hogyan tovább.
A visszapillantó tükörből kiszúrtam Steve aggódó szempárját, amint az néha - néha rám tekint, mintha nem lenne más dolga. Ilyenkor mindig elfordítottam a fejem és inkább a zölden rikító, hirtelen elsuhanó fákat kezdtem el musrálni. Más sem hiányzott, mint a szánalom.
Max és Lucas is sokszor felém sandított, mintha nekem ettől jobb lenne, pedig így is minden erőmmel azon voltam, hogy el ne bőgjem magamra.
Azon tűnődtem vajon mennyire lesz rossz? Mennyire fog fájni? Mennyi ideig fog tartani, míg végleg vége nem lesz?
Állandóan ezek a kérdések ütötték fel fejüket, nyugtalanná téve engem. És bár, tudtam, hogy csak ott abban a percben kapok majd választ, folyamatosan ezen kattogtam, mert féltem. Rettegtem az egésztől, az ismeretlentől. Elég bizalmatlan voltam az emberekkel szemben, éppen ezért nem is hittem Nancy tervében sem.
Hiába minden, szerintem engem lehetetlen megmenteni. A sorsom már jó néhány éve meg lett írva, és az írója nem tért el a forgatókönyvtől. A szenvedés következett a kínok után. Ha bármikor is fellélegeztem, mindig valami százszor rosszabb érkezett a sorban.
Egyáltalán méltó vagyok arra, hogy megmentsenek? - ez is egy újabb kérdés volt a fejemben. Követtem el én is hibákat, tettem és mondtam szörnyű dolgokat embereknek, akiket szerettem. Tőlem sokkal jobb emberek is meghaltak, vagy haldokolnak jelenleg is. Miért vagyok pont én érdemes arra, hogy megmentsenek?
Felsóhajtottam és visszafordulva az ablaktól hátra vetettem a fejem és belesüppedtem a bőrülésbe. A fejhallgatómból ismételten a kedvenc zeném szólt, a Faithfully. Talán ma hallhatom utoljára, így minden pillanatot ki akartam használni.
Steve szempárja ismét megtalálta az enyémet, egy ideig egymásba fúródott a kettő, mígnem neki vissza kellett pillantson az útra, ugyanis kanyar érkezett.
Meg is könnyebbültem, amiért nem bámult több ideig, mert volt valami a szemeiben, amitől állandóan zavarba jöttem és sosem tudtam hogyan reagáljak. Úgy értem, annyira tiszta és kedves tekintete volt, hogy úgy éreztem nem vagyok elég jó ahhoz, hogy azok sokáig engem nézzenek. De valahogy mindig összefutott a tekintetünk, ez pedig egyre inkább aggasztott engem. Lenne ennek bármilyen jelentése?
