Leanne Hargrove sok mindenen ment keresztül a nyáron. Max és Ő mindketten elvesztették Billyt, mindkettejüket megviselték a történtek. Leanne-t egyenesen traumatizálta. Azóta a városba nemcsak a tavaszi szünet köszöntött be, de egy új gonosz is. Örd...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Amikor azt gondoltam Nancy Wheelernek csak okos és megfontolt tervei, valamint ötletei vannak, tévedtem.
Valamikor ugyanis azon kaptam magam, hogy Nancy kocsijának hátsó ülésén ülök, középen és Victor Creel hazához robogunk százzal, holott amúgy az ellenkező irányba kellett volna menjünk kétszázzal. El sem akartam hinni, hogy ez történik.
Most komolyan egy horrorfilmbe illő házba megyünk? Amikor az Isten a sorsomat írta, biztos jót nevetett már akkor is. Gondolta elég izgalmat fog adni nekem az életbe, de annál is több rettegést!
Magam elé bámulva ültem Max és Lucas között, míg mögöttem a csomagtartós részen Steve és Dustin telepedett le. Valamiről nagyon sutyorogtak, de őszintén nem is érdekelt, mert inkább a Faithfullyt hallgattam, hiába tudtam, hogy Vecnának már nem én vagyok a célpontja. Le kellett nyugtatnom magam, ugyanis a feszültség tombolt bennem.
Mégis ki akarna egy olyan helyre menni, ami amúgy is tele van veszéllyel, de Vecna még rá is tesz jó sokkal? Úgy éreztem, mintha senki sem venne komolyan a velünk történteket. Könyörgöm, Max életveszélyben van és szinte csoda, hogy Lucas tudott neki segíteni, erre most egyenesen az oroszlánbarlangjába sétáltunk.
Pontosabban éppen leparkoltunk előtte. Míg én a gondolataimmal voltam elfoglalva, sikeresen meg is érkeztünk a végítélet házához. A Creel ház még ablaküvegen keresztül is, a távolból is igen ijesztőnek bizonyult ahhoz, hogy miközben kinézzek a kocsi ablakon, nyeljek egy nagyot és a gyomromat a már ismerős görcs húzza össze.
Egyáltalán nem akartam bemenni oda. Ám Nancy és a többiek a látottak szerint jócskán felkészültek lélekben, mivel amikor a lány leparkolt az utcán és megállította az autót, mindenki egyszerre ugrott és csatolta ki a biztonsági övét. Csak én nem. Én úgy viselkedtem, mint aki a kivégzésére érkezett.
Mostanában éppen elégszer ért váratlan, életveszélyes helyzet, hogy tudjam mikor kell elkezdeni aggódni.
Na, itt már azon a ponton tartottam.
Mikor a többiek úgy döntöttek, elég volt nekik az autóban üldögélésből, egymást követve kiszálltak a járműből. Az autó ajtaja előttem - a lassú, vontatott mozgásom miatt - becsukódott előttem, ám Steve pont akkor jelent meg a jobb oldalon és kinyitotta nekem, hogy még véletlenül se tudjak bent maradni a biztonságot nyújtó autóban.
- Köszönöm - mormoltam a fiúnak hálásan, aki még mindig az ajtót tartotta és csak akkor csapta be, mikor már kikászálódtam és elég messze voltam tőle.
Steve nem reagált, hanem kedvesen megeresztett felém egy mosolyt és biccentett, jelezvén nem tesz semmit.
Akaratlanul is, valamiféle remegést és bizsergést éreztem a hasamban, amikor rám mosolygott.
