A Hawkins Labor Szökevénye

05

- Kinsey.. Mi történt vele? - indult meg felénk.

- Eddie nekik ehhez semmi közük! Beszélhetnénk négy szemközt?

- Hozok jeget!

- Eddie menjünk be a szobádba, légyszives!

- Össze kell varni!

- Eddie kurvára nem érdekel! - kiabáltam rá, mert csak fel alá járkált. Megtorpant és lopva nézett rám. - Be jönnél velem? - elsőnek mintha nemlegesen rázta volna a fejét, de azonnal rá bólintott. - El lesztek itt egy darabig?

- Mi mindenhol el vagyunk! - mosolygott rám biztatóan Robin, és le rántotta a kanapéra Steveet. Eddig csak állt az ajtóban és Eddiet méregette.

- Köszönöm! - magunk után be csuktam az ajtót, majd nem tudtam hol kezdjem. Nem is volt rá szükség. Eddie akart beszélni.

- Sajnálom, hogy kiabáltam veled mindenki előtt. Azt is, hogy nem hagytalak beszélni, hogy nem vittelek haza és.. - itt el akadt a szava. Próbáltam ki szedni valamit a tekintetéből, de nem nézett rám. Le hajtotta a fejét. - Megengeded, hogy ellássam a sebedet? Addig el mesélhetnéd, hogy mi történt. Ha bízol bennem össze is varhatom, de megértem, ha inkább a kórházba mennél.

- Csak nyugodtan. Figyelj nem tudom mit hallottál az nap, de köztem és Steve közt nincs semmi! - majdnem ki mondtam, hogy soha nem is volt, de hát a vak is látta, hogy Steve és én régen felélesztettünk magunk közt egy kis lángot. - Muszáj meg kérdeznem. Miért húztad fel magad ennyire?

- Szólj majd, ha fáj! - az egyik kezével le takarta a szemem, majd be fújta a sebet érzéstelenítővel, ami eléggé csípett. - Ha nagyon fájna nyugodtan meg szoríthatod a kezem.

- Eddie válaszolnál, légyszi!? - próbáltam nem, arra koncentrálni, hogy épp mit csinál. Az egyik kezével közre fogta az arcom.. "az érintése...". Abba a kezébe kapaszkodtam bele.

- Nem fontos, csak nem akarom, hogy, hogy - nem tudom eldönteni, hogy most épp bizonytalan, azzal kapcsolatban, amit mondani szeretne, vagy csak koncentrál. - csak szeretném meg nyerni a fogadást! - vegyes érzelmek gyűltek a szívemben.

"Mi ütött belém? Miért érzem magam biztonságban mellette? Utálom őt..."

- Hogy szerezted ezt?

- Jason. - mindent el mondtam neki szóról~szóra.

- Miért nem mondtad, hogy semmi közöd már hozzám? Meg usztad volna. - magam sem tudom ki miatt mondtam azt, amit.

- Meg tudom magam védeni!

- Mindjárt kész. - ezután be állt köztünk a kínos csend. Éreztem, hogy kezd el múlni az érzéstelenítő hatása. Egyre jobban szorítottam a srác kezét. Miután kész lett, még egyszer körbe tisztította a bőröm, majd tett rá egy tapaszt. Le ült velem szembe és csak nézett. Éreztem, ahogy paradicsom vörössé válik az arcom. - Béke? - nyújtotta oda jobbját. Egy pillanatig össze zavarodva néztem őt, majd egy kis mosoly kúszott ajkaimra.

- Béke! - ráztam vele kezet. "A keze.."

Megbeszéltük, hogy hétfőtől újra jön értem és megy minden tovább.

Meg kértem Steveet, hogy vigyen el a mozihoz, mert ott hagytam a biciklim. Ott ki is szálltam és két keréken mentem haza.

Egész hétvégén csendes voltam, az érzéseimen gondolkoztam. Azon, hogy mi is kavarog bennem.

Hétfőn izgatottan keltem. Inkább féltem, hogy Eddie még mindig, olyan közvetlen lesz-e velem, mint előtte. Féltem, hogy másképp tekintek rá.

Mikor be szálltam mellé csak egy "Szia.", hagyta el a számat, de ő továbbra is a hülye becenevein szólított engem, amik annyira jól estek. Túlságosan is jól.

Nap közben elég szótlan voltam. Ebédidőben is csak turkáltam a kajám. Mostmár nem zavar Eddie karja a székemen. Miért nem zavar?..
Mikor hátra dőltem a székben, végig simított rajtam. A fejem egy centit felé fordítottam és a kezét néztem, aztán a szemét, amivel ő pont engem figyelt. Baszki engem figyel!
Azonnal a többiek felé néztem és reménykedtem benne, hogy senki más nem vette észre.

Ma sajnos nem volt közös óránk, és borzasztó lassan telt az idő. Szünetben is csak egyszer találtam rá, de hamar rá jöttem, hogy jobb lenne nem erőltetni ezt az egészet, ezért csak köszöntem neki.
Sosem jövök zavarba, de mellette szinte mindig..

Délután Eddie nem akart haza menni és csak ücsörögni, így felém fordult.

- Hova menjünk kedvesem? - ne csináld ezt.. miért hívsz így?

- Nem tudom. Elsőnek mehetnénk hozzád és majd ott el döntjük. - csak nézett engem és mosolygott. - Mi az? - nevettem szégyenlősen.

- Nem mondtam semmit. - tette fel a kezét majd be indította a furgont.

- Hülye vagy! - húztam fel a lábaim. Nem telt el pár perc, és remek ötletem támadt. - Tudom hova mehetnénk! - azonnal le húzódott az út szélére és veszélyesen közel hajolt.

- Na hova szépségem?

- Megvan a roncstelep, igaz? - elsőnek félre fordította a fejét és erősen gondolkozott, de aztán le esett neki.

- Az erdőben valahol, nem? - csak bólintottam hevesen és el kapta a kezem. - Akkor gyerünk baby! - a kezemet a váltóra tette, majd rá az övét, s úgy vezetett tovább. A pillangóim sok idő után fel éledtek. Észrevette, hogy a kezünket sasolom - El engedhetem, ha szeretnéd!

- Had legyen neked is jó napod! - nem eshetek ki a szerepemből. Had higgye azt, hogy nekem ez nem élvezetes.

Mikor oda értünk fel törtek az emlékek, de már nem rossz emlékek voltak. Együtt volt a csapat.. még, ha itt éppen demogorgonokkal is harcoltunk, de együtt voltunk és ez volt a lényeg.

Eddievel az egyik busz tetejére fel is pattantunk és beszélgetni kezdtünk. Szeretek vele lenni.

- Milyen volt az árvaházban? - a hangja most más volt. Együttérző, bár mind hiába, én sem tudom milyen lehet árvaházban fel nőni.

Nem tudom, hogy el kéne-e neki mondani az igazat, vagy folytatni a hazugságaimat. Ha el mondom ki is vagyok lehet, hogy máshogy tekint rám és nem utolsósorban az életét is veszélyeztetném. Jobb neki, ha nem tudja.

- Hát az apácák kedvesek voltak, a gyerekek meg hát csak gyerekek. Nem sok ember, akart pont engem, így elég sokáig voltam ott. - nem mondott semmit. Nem találta a szavakat. - Nem kell mondanod semmit. - hátra dőltem és csak néztem a lemenő napot.

Kis idő múlva a fiú is le feküdt mellém, bár ő nem a napot bámulta. Engem figyelt. Éreztem magamon a tekintetét. Felé néztem és nem tudtam el nézni. A szemei csillogtak a fényben. Rendkívül közel voltunk egymáshoz. Aztán még közelebb jött. Éreztem magamon a lehelletét. A keze a derekamon pihent.

- Kinsey.. - suttogta a nevetem, mintha egy titkot mesélne.

- Eddie.. - annyira akartam érezni az ajkait...

Meg fogtam az arcát. Éreztem, hogy közelebb húz magához, majd utoljára rám pillantott és az ajkait az enyéimnek tapasztotta. Olyan gyengéd, és szenvedélyes volt.

- Kinsey.. - hallottam újra a hangját, de az nem lehet. - Kinsey! Hahó! - ekkor tértem észhez. Mindvégig csak néztem őt és semmi nem történt.

- Bocsi, mondtál valamit?

- Csak azt kérdeztem, hogy éhes vagy-e?

- Ja.. igen, kicsit. - fel ültem, zavarodott és szomorú voltam. Miért gyötröm magam!? Nem szerelmes belém!