Az F1 világa - novelláskötet

Kistigris - C.S.Jr.

Egy versenyhétvége csütörtöki napján a szezonban.

- Carlos! - kiabáltam ahogy csak tudtam, de a spanyol pilóta így sem hallott meg. Komolyan nem értem ezt az embert! Nem azért vagyok a menedzsere, hogy semmibe vegyen. - Carlos Sainz!! - próbáltam még egyszer, de mivel már kopogtam és kiabáltam is, így nem maradt több ötletem.

- Reina, nem láttad valahol Landot? - érkezett meg mellém Lando menedzsere, Charlotte.
- Nem, nem láttam. Sőt még Carlos sem hall meg, pedig tudom hogy odabent van a szobában. Csak tudnám mit csinál. Ha egyszer bejutok, komolyan mondom, kitekerem a nyakát!!
- Egy pillanat, és szerzek kulcsot. Valahol kell lennie egy pótkulcsnak. - indult vissza. Én pedig továbbra is magamban fortyogva várakoztam. Csak kerülj a kezem közé Carlos, csak kerülj kezem közé!

Pár perc múlva Charlotte meghozta a kulcsot, így pedig gond nélkül nyitottuk ki a zárat. Bent a szobában pedig megtaláltuk, nem csak Carlost, hanem még Landot is. Ez a két lüke bezárkózott a szobába és fejhallgatóval, max hangon videójátékoztak. Édes istenem! Azt sem vitték észre, hogy kinyílt az ajtó mögöttük.

- Mindjárt kizökkentem őket. - suttogtam vigyorogva a mellettem álló, hozzám hasonlóan ideges lánynak.
Ígéretemhez híven mögéjük sétáltam és mindkettő vállára egyszerre tettem rá a kezem. Erre a két fiú akkorát ugrott, hogy még a játék konzol is kiesett a kezükből. Majd ijedten kapták rám a fejüket.
- Ti ketten! Hogy gondolatátok, hogy ide bezárkóztok és egész délelőtt játszotok? Tudom hogy ma nincs sok dolgotok, de akkor is! - tettem csípőre a kezem magyarázás közben. Erre Lando gondolván, hogy nem vele akarok veszekedni elkezdett settenkedő mozdulatokat tenni az ajtó felé, ahol Charlotte várt rá, de ő még így is jobban megúszta mint Carlos, aki szokásához híven nem vett komolyan és vigyorgva várta, hogy mikor cseszem le..
- Teeee!!! Eltűnsz és egy szót nem szólsz, hogy hol vagy! Normális vagy amúgy? Te idióta! Te barom! - közben már a mellkasát csapkodtam. Ez persze addig sikerült, amíg az erős karjával nem húzott magához közelebb. Tehát jóformán átölelt.
- Nyugalom kistigris! Itt vagyok, megvagyok és nem késtem el semmiről. - suttogta.

Ekkor viszont valaki benyitott a szobába.
- Ó, bocsi nem tudtam, hogy mindketten itt vagytok. Megzavartam valamit? - kérdezte megszeppenve az egyik szerelő.
- Igen. - vágta rá Carlos.
- Nem. - mondtam vele egy időben. Majd furán néztem a spanyol pilótára.
- Bocsi, már itt sem vagyok. - csukta vissza az ajtót.

- Ezt most miért mondtad? - keltem ki magamból.
- Én.. - kezdte volna, de megakadt a mondandójában és olyan szomorúan nézett rám, mint még soha. - Mindegy, most mennem kell. Majd találkozunk a hotelben. - mondta teljesen közömbös tekintettel, majd kiviharzott az ajtón. Én pedig ott álltam a pihenő szobája közepén félig értetlenül és félig csalódottan. Most mit tettem? Én bántottam meg? Szorító érzéssel a mellkasomban, ültem le a kanapéra. Most azonnal fel kell hívnom! Meg tudjuk beszélni.
A telefonom feloldása után már kerestem is ki a nevét a névjegyek közül. És rögtön hívni kezdtem. Pár másodperc múlva pedig megszólalt az ő telefonja valahol a szobában. Itt hagyta.

A telefont megtaláltam a kanapé karfáján, lefordítva. Felemeltem a telefont és rögtön magamat láttam meg a képernyőn. Hívó félként oda volt írva, hogy "Kistigris <3" és egy kép rólam és róla az első dobogós helyezése után. Ő az egyik kezében tartja a trófeát, a másikkal meg engem karol át. Én hatalmas mosollyal az arcomon dőlök neki félig és a fejemet pedig a vállára hajtom. Ez a kép nem is tudtam, hogy neki is megvan. Nekem megvan, de az más. Én megkaptam, mert az akkori fotós, Lily elküldte. Ezek szerint neki is.
Itt a telefonja, ő pedig elment valahova. Lehet hogy már a pálya közelében sincs. Én pedig itt maradtam egyedül. Szuper!