Az F1 világa - novelláskötet

Megtalált - L.N.

A nyári meleg, amit az időjárás említett, szerintem csak részben valósult meg. Az eget felhők tarkították, így néhol a Nap elbújt, néhol előjött. A szél pedig lágyan lengette a fák lombjait. Üde es friss idő.

Én is vidáman sétáltam a parkban, keresve a megfelelő helyet, ahol le tudok ülni olvasni.
Végül pedig egy rejtett padot találtam, ahonnan mindenre rá lehet látni, de mindenki nem fogja észrevenni. Tökéletes!

Éppen elkezdtem volna olvasni a könyvemet, amikor valami felém rohant. Egy zsemle színű Golden Retriever fékezett le a pad mellett. És nagy csaholások közepette nézett rám.
- Szia! Elszöktél? Hol a gazdid? Hm? - kérdezgettem mosolyogva, mire a kutya csak vakkantott egyet.
Óvatosan kezdtem közelíteni hozzá, nehogy megijedjen.
- Nyugi, csak a biletádat akarom megnézni. Okés?
Aztán végre meglett.
"Uno" - olvastam le. Nekem pedig rögtön beugrott valaki, aki így nevezte el a kutyáját. Á, de nem lehet ő. Biztos más is nevezte el így. Majd megfordítottam bilétáját.
"Ha megtalálta, kérem hívja ezt a számot. Köszönöm!" - alatta pedig a szám is ott volt.
- Jól van, Uno ül! - szóltam rá, mire mint aki ismeri a hangomat, leült. - Én pedig most fel fogom hívni a gazdádat.

Kicsengett egy ideig, majd beleszólt egy hang.
- Emma, szia! Nem is tudtam, hogy megvan még a számod!
- Lando? - lepődtem meg. Istenem, akkor most már tudom, hogy honnan ismerős ez a kutya.
- Igen. Én vagyok. Szóval miért hívtál?
- Hát... Megtaláltam a kutyádat.
- Unot?
- Igen. Itt ül mellettem. - simogattam meg a kutyus fejét.
- Akkor ne mozdulj onnan, máris megyek érte. Köszi, hogy szóltál! Sietek! - és letette.

Hát egy valami biztos, életemben nem volt még ennyire kínos beszélgetésem.. főleg, úgy hogy nem is tudtam, hogy az exem fogja felvenni a telefont, akinek ezek szerint még mindig megvan a számom. De hogy minek?
Eddig olyan jól el tudtam felejteni őt és mindazt amit hozzá tudtam kapcsolni.. most meg egy véletlen folytán, újra találkozunk. Ez is csak velem történhet!

Amíg ezek a gondolatok léptek el a fejemet, addig Uno türelmesen ült mellettem, majd a fejét át ölembe hajtotta. Igen, Uno. Ez a kutya mindig is nagyon szeretett. Emlékszem, nem sokkal azelőtt kapta Lando mielőtt engem megismert. Aztán sokszor hozta a randikra is, majd amikor összeköltöztünk, akkor hármasban laktunk. És hányszor elmondta, hogy én vagyok az egyetlen lány, akit Uno is elvisel. Okos kutya ő!

- Ó, hát itt vagytok! - ért mellém Lando, mire Uno nem is reagált. Ennyit erről, Uno még mindig engem szeret.
- Itt. Szia!
- Szia! Örülök, hogy újra látlak, ha csak így is. Hogy vagy?
- Jól köszi. Elvagyok. És te?
- Velem is minden oké. Amúgy hogy találtad meg Unot, nem szokott senkihez közel menni.
- Pedig pont az történt, hogy ő jött ide hozzám. Ugye drága? - vakartam meg a fülét kedvesen.
- Mindig meg tud lepni.
- Itt sétáltattad?
- Igen. Minden reggel erre szóltam vele jönni, de eddig még nem történt ilyen. Nem is értettem. Már be is jelentettem, meg elkezdtem hirdetést szerkeszteni. De te megelőztél, szerencsére. Szóval köszönöm!
- Nincs mit. Örülök, hogy Uno meglett. Viszont nekem mennem kellene.
- Ó, igen bocsánat. Uno, gyere! - szólt neki, mire a kutya lassan felemelkedett, majd a gazdájához sétált. - Merre mész?
- Haza gondoltam a lakásomba. Kicsit messze lesz, de nem baj. - mosolyogtam.
- Egy darabon elkísérünk, ha gondolod.
- Köszönöm, nem szükséges. - legyintettem zavartan. Na még csak az kéne, hogy az volt barátom kísérjen haza, még mit nem!

Épp el akartam indulni, amikor hirtelen leszakadt az ég. Csak úgy zuhogott az eső.. remek!
- Gyere, siessünk! - fogta meg a kezemet Lando. Nekem pedig annyi időm sem maradt, hogy megkérdezzem, hogy mégis mit akar.

Pár perc múlva már a háza elé értünk, hiszen az nem volt messze.
- Gyorsan gyere be! - engedett maga elé, én pedig teljesen átázva nem tudtam azon gondolkodni, hogy vajon mit keresek én Lando házában. Nekem nem is kéne itt lennem...

- Főzök teát, addig nyugodtan rárítkozz meg. Tessék itt van tiszta, neked ruha. Sajnos csak férfi ruhát tudok adni. - nyomott a kezembe egy pólót és egy melegítő nadrágot.
- Köszönöm. - hajtottam le a fejem. Majd vissza sem nézve mentem be a fürdőbe.

Nagyjából öt perc múlva, már szárazan és Lando ruháiban léptem ki a folyosóra, ahol a friss tea illata áradt. Még megigazítottam magamon a feltűrt szárú nadrágot, amit ha nem tűrtem volna fel, akkor túl hosszú lenne a lábamra. Valamint eligazítottam a pulcsimat is, ami úgyszintén túl nagy volt rám, de ezt nem annyira bántam.

- Megvagy? - nézett rám Lando, ahogy beléptem a konyhába.
- Igen, most már kicsit jobb. - bólintottam. Majd feltűnt, hogy ő is átöltözött. A farmert és a pólót és melegítő nadrág és hosszú ujjú felső váltotta fel.
- Még mindig jól állnak a ruháim rajtad! - kacsintott vigyorogva. Mire én nem tudtam mit mondani. Most erre mit reagáljak? Hogy igen, vagy hogy csak azért sem? Egyik sem jó válasz.
- Kész van a tea?
- Igen. Töltöttem bögrébe is. - tartotta felém az egyik színes bögrét.
- Köszi. - vettem át és szokásom szerint rögtön beleszimatoltam.
- Leülünk a nappaliban?
- Persze. Leülhetünk. - egyeztem bele kelletlenül. Istenem ez annyira kínos, de közben pedig egy olyan megnyugtató érzés is elfogott. Újra itt van velem vagy inkább fordítva, újra itt vagyok vele.

Néhány perc néma csend után Lando megszólalt.
- Tudom Emma, nem értem, hogy mi lett velünk. Olyan jók voltunk mi együtt.
- Hm... Mikor, amikor folyton veszekedtünk, vagy amikor itt hagytál egyedül, vagy amikor majdnem fejbedobtalak egy tányérral? Melyik volt jobb?
- A tányéros tetszett. - vigyorgott. - Na jó viccet félretéve, nem ezekre gondoltam, hanem, arra amikor minden rendben volt köztünk. A közös filmnézésre, vagy a közös sütés-főzésre, sőt a közös setáinkra, amikor Unot vittük ki. Azokra az időkre, amikor a karjait között aludtál, amikor együtt nevetünk, vagy amikor boldogok voltunk együtt. - nézett a szemembe a bögrét kocogtatva.
- Azok az idők elmúltak. Ezt te is nagyon jól tudod. - sütöttem le a szemem. Már nem bírtam a szemébe nézni. Nem tehetem meg, hogy most elgyengülök.
- Elmúltak, igen. De attól még emlékszel rájuk te is! Nem mondhatod azt, hogy neked semmit nem jelentett!
- Te is tudod, hogy sokat jelentett. - emeletem fel a hangom.
- És képzeld nekem is! - kontrázott. Hát ez szuper. Megint nem tudtunk meglenni egymás mellett normálisan.
- Sajnálom, hogy így alakult minden. - néztem most én az ő szemeibe.
- Hidd el én is! Őszintén.
- Megolelhetlek? - kérdeztem a hajamat csavargatva.
- Gyere. - mosolyodott el halványan. Majd szorosan karolta át a derekamat, míg én a nyakhajlatába fúrtam az arcomat. Istenem de hiányzott ez!

- Mi lesz ezután? - kérdezte, miközben a hajamat simogatta.
- Nem tudom. Te mit szeretnél?
- Ami neked is megfelel. Annyit tudok biztosan, hogy örülök, hogy Uno megtalált téged. Okos kutya! - pillanatot a szőnyegen tanyázó Retriever felé. Aki nagy szemekkel, érdeklődve figyelte a párosunkat.

Vége

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Drága NestyFour tudom, hogy nem olyan lett, amit eredetileg szerettél volna, de remélem azért fog tetszeni! 💕

Illetve továbbra is fontos, hogy bárki kérhet új részt!!! ❤️❤️

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~