Az F1 világa - novelláskötet

Bánatból boldogság - C.L.

A folytonos sírástól alig láttam a telefonomban a névjegyzéket. De valahol sikerült kiszúrnom azt a nevet, amit kerestem. "Pascale Leclerc" Ő az egyetlen ember, akit jelen esetben fel merek hívni.

- Vedd fel! Vedd fel! - suttogtam remegő hangon.
- Szia Juliette! - köszönt barátságos hangon.
- Szia Pascale! - válaszoltam remegő és halk hanggal.
- Baj van?
- Elmehetek hozzátok örökre? - tettem fel az egyetlen kérdésemet mindenféle köntörfalazás nélkül.
- Mit csinált anyád? - értette meg rögtön.
- A tudtom nélkül elvált apától, jó mondjuk ez már régen volt, de ezzel kezdődött. Most meg közölte, hogy mivel nem voltam hajlandó arra az egyetemre menni, ahová ő akart küldeni, akkor ezentúl oldjak meg mindent magam és elmondhatok az örökségemről is. Úgy üvöltött mint még soha. - sírtam el magam újra.
- Nyugalom, minden rendben lesz. Szívesen befogadunk. Otthon van most?
- Köszönöm. Nincs itthon. Elment valahova, szerintem pasizni, vagy nem tudom. - ingattam a fejem.
- Pakolj össze mindent, amire biztosan szükséged van. Megyek érted!
- Nagyon köszönöm! - válaszoltam hálásan.

Negyed óra alatt mindent összeszedtem, ami az enyém vagy fontos nekem. A ruhák egy bőröndbe, egy bőröndbe a cipők és könyvek, és még egy táska a pár személyes holmim. Körülbelül ennyi az életem...

A csengő jellegzetes hangja után rögtön az ajtóhoz mentem, ahol szembe találtam magam az én pótanyukámmal.
- Pascal! - felkiáltás után rögtön a karjaiba vetettem magam. Szegény alig tudott megállni a lábán, de aztán végül megtartott és szorosan ölelt át.
- Semmi baj, drágám! Minden rendben lesz! Segítek mindenben. - simogatta meg a hajamat. - A fiúk most nem tudtak jönni, de nagyon várnak.

Pascal segítségével levittük a csomagjaimat, majd utoljára visszamentem a lakásba és megnéztem a szobámat. A kulcsot az asztalon hagytam, majd kiléptem a házból.
- Minden megvan? - simogatta meg a karomat Pascal.
- Azt hiszem igen. Mehetünk. - töröltem le a könnyeimet, majd beültem az anyósülésre. Pascal pedig rutinos mozdulattal kanyarodott ki a parkolóból, nemhiába autóversenyző két fia is.

Régóta ismerem a Leclerc családot, mivel egyidős vagyok Arthurral, így egy ideig egy osztályba jártunk. Sőt életem első szerelme Charles volt, talán még azóta is. Ő már biztos elfelejtett, de én őt nem. Hát ez az én formám...

- Itt vagyunk. Kiszállhatsz. - mosolygott rám Pascale. Én pedig döbbenten néztem fel, hogy mikor értünk ide. Ennyire elgondolkodtam volna? A lelkemben kisebb nyugalommal szálltam ki az autóból, hiszem ezt a házat jobban éreztem otthonnak, mint ahol eddig éltem.
Ahogy a házat figyeltem meglepetten kaptam a fejem az ajtóra, ahol ebben a pillanatban rontott ki Arthur, majd rögtön felém sietett.
- Juliette!! - ölelt át hirtelen. Én pedig szipogva és esetlenül, de visszaöleltem. - Jobban vagy? - nézett rám a tipikus Leclerces érdeklődő fejjel.
- Most már kicsit jobban. Az sokat segít, hogy ti vagytok nekem! - öleltem át újra. Azt éreztem a lelkem mélyén, hogy minden pillanatban szükségem van arra, hogy valaki átöleljen.

Bent a konyhában találtuk meg Lorenzot és Charlest is, akik számomra szokatlan módon főztek? Mióta tudnak főzni?
- Sziasztok! - mosolyodtam el.
- Juliette! Még nem kellett volna ideérned! Még nincs kész a vacsora! - ciccegett Enzo. Charles pedig a hajából próbálta kiseperni a lisztet. Mit főznek ezek ketten?
- Sajnálom. Mi készül? - kíváncsiskodtam zavartan.
-. A kedvenced! - mosolyodott el a három fiú egyszerre.
- Ti komolyan krumpli főzeléket csináltok? - hatódtam meg. - Jaj srácok, nagyon aranyosak vagytok.
Sorba odamentem mindegyik fiúhoz. Először a mellettem álló Arthur kapott egy puszit, aztán a pultnál álló Enzo, és végül a főzeléket kavargató Charles mögé lopakodtam és átöleltem hátulról.
- Neked is köszönöm! - motyogtam, mire Charles a sajt kezét az én összekulcsolt kezeimre helyezte. Arthur és Enzo közben meg valahogy eltűnt.
- Neked bármit, Csibe - válaszolt, én pedig a becenév hallatán még jobban elmosolyodtam. Nagyon régen, amikor utoljára találkoztunk, akkor hívott így.
- Olyan régen hívtál így! - suttogtam akadozva.
- Tudom, és nagyon sajnálom, hogy nem tudtunk soha találkozni. - fordult felém és az államat felemelve a sírástól vörös szemembe nézett. - Ha azt mondom, hogy sosem felejtettelek el, azt elhiszed? - kérdezte. Ezt most úgy érti, hogy amikor évekkel ezelőtt elköszönt és azt mondta, hogy örökre szeretni fog, akkor azt meg is tartotta?
- Te most azt akarod mondani, hogy azt tartottad, amit 17 évesen ígértél?
- Igen azt. - fogta meg a kezeimet. - És te még emlékszel rá?
- Persze. Én is tartottam magam ahhoz, amit ígértem. - néztem biztatóan a szemébe. Majd lassan elkezdtem közelebb hajolni hozzá, ő pedig velem szemben ismételte meg a mozdulatot. De még mielőtt megcsókolhatott volna, Enzo és Arthur visszacsörtetett a konyhába.
- Na, hagytunk elég időt, bogárkák? - vigyorgott mindkettő, én pedig nem mertem semerre nézni, csak elpirultam. Francba! Most már nem tudom meg, hogy mi lett volna ha nem jönnek!
Félve néztem Charles felé, aki hoztam hasonlóan vörös fejjel nézte a vigyorgó testvéreit. De aztán ez a pillanat is megszakadt, amikor Pascal robbant be a helyiségbe és mindenkinek osztotta a feladatokat, hiszen már rég vacsorát kéne enni.

Vacsora után mind az öten elhelyezkedtünk a nappaliban és a fiúk vitáját figyeltük, akik nem tudtak megegyezni abban, hogy mit nézzünk. Mi Pascaleal csak csöndben vártuk az eredményt.
Pascale a saját foteljébe ült le, aminek a tükörkép-foteljébe Enzo helyezkedett el. Így én, Arthur és Charles közé ültem le a kanapéra. Arthur közénk helyezett egy tál karamellás pattogatott kukoricát, amit a jelen lévők közül csak mi ketten szeretünk. A másik oldalamon meg Charles közel húzott magához, ami persze a sötétben és a takaró alatt nem volt annyira látványos, viszont én borzasztóan örültem neki.

Végül megszületett a döntés. Arthur nyert, így a Transformers 5. részét néztük meg. Habár Pascale a felénél elaludt, majd aztán Enzo is, Arthur pedig semmit nem figyelt, csak a filmet. Ez pedig Charlesnak könnyen hasznosítható időnek titulálta. Még közelebb húzott, szóval jóformán az ölében ültem, vagy legalább is a két lába között. Aztán a film végén Arthur észre sem vett minket, csak felsétalt az emeletre. Mi pedig ott maradtunk az alvó Pascale és Enzo mellett.
- Felmenjünk? Vagy nézzünk még valamit? - suttogta a fülem mellett Charles, engem pedig jó értelemben kirázott a hideg.
- Még nézhetünk valamit. - válaszoltam.
- Rendben. - fogta a kezébe a távirányítót és keresett egy másik filmet, amire aztán már nem is nagyon figyeltem, mert Charles megfordított az ölében és rögtön az ajkaimra tapadt.
- Annyira vártam már ezt! - suttogta, miután elvált tőlem.
- Én is. - döntöttem a fejem a homlokának. - Azt hiszem mindig is szerettelek!
- Én is szeretlek! - csókolt meg újra. Aztán elhelyezkedtem az ölében úgy, hogy a mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig mindkét karjával átölelt. Szóval ilyen félig fekvő, félig ülő állapotban aludtunk el.

Másnap reggel arra ébredtem fel, hogy valaki felkiáltott.
- Mi a fene? - hallottam meg Enzo meglepett hangját.
- Édes kisfiam! Ne kiabálj! Nem látod, hogy alszanak! - szidta le rögtön Pascale.
- De anyu! Ők mióta vannak ilyen... jóban? Vagy?
- Látszik hogy férfi vagy.. Mindig is vibrált köztük a levegő, csak akkor úgy tűnt vége lesz, amikor Charles utazni kezdett. De ezek szerint azóta is szeretik egymást.
- Ó, értem. Egyébként örülök nekik. - válaszolt. - Arthur nézd milyen aranyosak! - szólt az öccsének, aki valószínűleg akkor ért le az emeletről.
- Ejha! Charles úgy öleli át, mintha rettegne, hogy nem látja többé. - mélázott.
- Na jól van, ha jól megnéztek őket, akkor azt véssétek a fejetekbe, hogy ilyen Juliette kaliberű lányokat szeretnék melletetek látni! Érve vagyok?
- Igen anyu! - érkezett a kórus válasz. Majd lépteket hallottam, tehát valószínűleg kimentek a konyhába. Ez pedig akkor vált biztossá, amikor az alattam lévő Charles hang nélkül rázkódni kezdett a nevetéstől, majd adott egy puszit a hajamba.
- Ébren vagy, Csibe? - suttogott.
- Igen. Egy ideje ébren vagyok. - néztem fel rá vidáman. A mai napom sokkal jobban indul, mint a tegnapi.
- Jó reggelt szerelmem! - mosolyodott el Charles, aztán adott egy puszit a számra.
- Neked is jó reggelt! - simogattam meg a tarkóját. Azt hiszem jó lesz nekem itt. Itt van mi déli aki fontos az életemben, úgyhogy ha nem zavarok, akkor maradok is. Mert itt van a pótanyukám, a fogadott bátyáim és a szerelmem is.

Vége

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Remélem ez az új részt is tetszett nektek!
Remélem jó lett ez a kis történet
alwaysinmymiind. ❤️

Kérlek titeket, hogy írjatok valami ötletet, hogy kiről legyen a következő kis novella!
Nagyon örülnék neki! ❤️❤️

Köszönöm az eddigi csillagokat és kommenteket is! ❤️

Olyan kis aranyos a rész feletti kép 😍

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~