Az F1 világa - novelláskötet

Újra együtt - P.G.

Fél év. Ennyi ideje nem találkoztam már a barátommal, Pierre-el. Katona az idegen légiónál, és egy küldetésre kellett elmennie, amiről csak később derült ki, hogy eltarthat fél évig is

Amikor elment, azzal búcsúzott el, hogy hamarosan jön. Ne féljek, tud vigyázni magára. És annyit kért, hogy a kedvencét főzzem aznap, amikor hazajön.
Pontosan ezért állok kötényben a konyha közepén és brassói aprópecsenye sül a serpenyőben.

- Mindent beleraktál? - állt meg mellettem Pierre bátyja.
- Igen. Mindent úgy csináltam, hogy ő szereti. Remélem finom lesz. - mosolyodtam el ismét a mai napon. - Ha gondolod meg lehet kóstolni.
- Igen? - nevezte el magát. - Tudod, hogy mennyire szeretjük mindnyájan.
- Tudom. - bólintottam. Most mit mondjak? Tudom, hogy nagyon szereti mindegyik srác, amit főzök. És ha már Pierre most nem tudja megkóstolni, akkor majd Peter. - Na milyen?
- Nagyon jó, mint mindig. Azt hiszem az öcsém el lesz ragadtatva. - kacsintott.
- Jaj, ha már említjük! El kell indulni! Hamarosan megérkezik a repülőgép. - mutattam az órára. Istenem, már kevesebb mint egy óra és megölelhetem. 

Autóba ültünk és már úton is voltunk a repülőtérre. Közben alig bírtam nyugton maradni.. folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mindent megcsináltam-e, amit akartam, de minden megvan.

Alig tudtam kivárni, hogy Peter leállítsa az autót. Még járt a motor, amikor én már ugrottam ki a kocsiból. A kezem remegett, az arcomról a mosolyt pedig le sem lehetett törölni.
- Na, gyere Törpilla! - ért mellém nevetve Peter.
- Hé!! - háborodtam fel, a szememet forgatva. Azért, mert sokkal alacsonyabb vagyok, mint ő vagy Pierre, attól még nem kell törpének titulálni. Valamiért ezt a poént sosem tudta még kihagyni.
- Akkor is az vagy. - somolygott, én pedig ráhagytam. Mit tudnék tenni? Inkább semmit, de nem baj. Sokkal jobb ez így, mintha nem bírna a barátom testvére.

- Na gyorsak voltunk és pontosak. Ha jó a kiírás, akkor már csak tíz percet kell várni és leszállnak. - biccentett a kivetítő felé Pete.
- Úr isten! Már csak tíz perc. - kezdtem el ugrálni. Majd amikor rájöttem, hogy ezt mindenki látja, nevetve abbahagytam. De igazából nem lett volna muszáj, mert nem én voltam az egyetlen, aki teljesen felpörögve várakozott. Több család és hozzám hasonló, fiatal lány is várakozott. Volt aki már most sírt, volt aki hatalmas táblákkal várakozott. Rajta a feliratok, hogy "Vártunk haza", "Szeretünk", "Hős vagy", stb. Én nem csináltam táblát, valahogy nem az én stílusom.

Már többször is körbenéztem, amikor a hangosbemondó végre Pierre repülőjének adatait kezdte sorolni. A gép megérkezett és perceken belül mindenki leszáll róla.
Percek... Normális esetben, vagy a munka időben persze minden perc lassabbnak tűnik, mint amilyenek valójában. De most még annál is lassabb volt, mint ezelőtt bármikor.

Egyszer csak elkezdtek szállingózni az emberek. Sorba, ahogy mindenki belépett egy-egy család vagy csajszi indult meg felé. Én pedig félig rajtuk mosolyogva, félig izgatottan figyeltem az érkezőket, hogy mikor bukkan fel a barátom. Minden bizonnyal az indulási állapotától hosszabb és kócosabb hajjal, katona ruhában és két táskával.

Már azt hittem, hogy nem is jön, amikor végre megláttam. Mosolyogva, és valakit nagyon keresve lökte ki maga előtt az ajtót. Én pedig abban a pillanatban, ahogy megláttam, rohantam felé. Pierre pillanatokon belül észrevett, és még pont maradt egy kis ideje, hogy felkészüljön az érkezésemre. Merthogy konkrétan úgy öleltem meg, hogy ráugrottam. Ő pedig megtartott és szorosan fonta körém a karjait.
- El sem hiszem, hogy itt vagy. - motyogtam, miközben még mindig őt öleltem és magamba szívtam azt az illatot, amit az elmúlt fél évben nem érezhettem. Imádom!
- Itt vagyok, Kicsim. Itt vagyok. - válaszolta, de alig lehetett érteni, mert a fejét szorosan a nyakhajlatomba fúrta.

Pár perc elteltével lerakott a földre, majd amikor a kék színű szemébe néztem, mosolyogva hajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Lassan és finoman halmozott el egyre több csókkal. Egyszerűen nem tudtam vele betelni.

- Na jól van tubicáim. Borzasztóan boldog vagyok, hogy ennyire szeretitek egymást, de más is akarja üdvözölni Pierret! - röhögött mellettünk megállva Pete. Hoppá...
- Szia tesó! - karolta át Pierre a bátyját, miután engem elengedett. Én pedig mosolyogva néztem a két testvért. Nekem nincs testvérem, szóval helyette nekem is Peter van, aki szokta is mondani, hogy olyan, mintha a húga lennék. Egyébként szerintem is.

- Menjünk haza! - adta ki a "parancsot" Pierre, közben pedig az én hátamra terítette a terepmintás kabátját. - Meg ne fázz nekem! - puszilt bele a hajamba.
- Dehogy is. - legyintettem mosolyogva. Hogy lehet valaki ennyire cuki és figyelmes? Annyira szeretem.

Valahogy sokkal rövidebbnek éreztem az hazautat, így hogy Pierre ott ült mellettem. Fél sem tűnt, hogy mikor értünk be az utcánkba vagy hogy mikor parkoltunk le a ház előtt.
Kiszalltunk az autóból és hagytuk, hogy Pierre menjen előre.
Kinyitotta az ajtót és belépett a házba, majd azzal a lendülettel fordult vissza hozzám és újra megölelt. Rögtön felismerte a brassói pecsenye illatát.
- Köszönöm! Köszönöm!! Nagyon szeretlek!!
- Én is szeretlek, nagyon! - öleltem vissza.
Ezután már tényleg nem lehetett letörölni a mosolyt az arcunkról egész este. Az az érzés felülmúlhatatlan, hogy újra át tudom ölelni és tudom, hogy biztonságban van.

Vége

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
NestyFour  remélem tetszik ❤️❤️
Ismét kicsit elrugaszkodtam a versenysporttól, de remélem jó lett..
Illetve fontos, hogy amint tudom hozom az ígért Max Verstappenes storyt. És természetesen továbbra is el a lehetőség, hogy lehet kérni részeket :)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~