2. rész

806 50 0
                                    

§*Michael szemszöge*§

Michael Clifford vagyok. Egykor egy szürke kisegérrel is többet foglalkoztak, mint velem. Egy szemüveges, punnyadt, szöszi nyomi voltam, akivel senki nem foglalkozott. Fontosabb volt a focicsapat egy kispados játékosa, mint egy jól tanuló, okos srác, aki a hátsópadban elüldögél. Ma sem tudom, hogy miért, de mindig is arra vágytam, hogy a menők közé emelkedjek, de hogy legalább a Kennedy-féle tanévzáróra meghívót kapjak. Iskolai nyomoromon a tizenhatodik születésnapom segített. Ekkor költöztem külön a szüleimtől, így a magam uraként elkezdtem edzőterembe járni, hogy felvételt nyerhessek a focicsapatba. Aztán megváltozott a véleményem, amikor az egyik ezdőtársammal kötött fogadásom elbuktam és pirosra kellett festenem a hajam. Ez ugyanis hatalmas népszerűséghez vezetett, nem volt aki nem ismedt volna a suliban. Aztán elballagtam... Az érettségim elegendő pontot adott volna egyetemhez, sőt a szüleim egy magánfőiskolát is ajánlottak, amit visszautasítottam. Egy olyan munka kellett, amivel megtarthatom a népszerűségemet, amibe beleszerettem.

Egyik legnagyobb sikerem - persze ha naivan gondolkodunk -, az volt, hogy Dominic Kennedy személyesen hívott el a házibulijukba. Azelőtt semmilyen rendezvényen nem voltam önszántamból, ezért csak remélni tudtam, hogy majd jön magától az ihlet, hogy hogyan is viselkedjek az évzárón...

******

Amikor elérkezett a parti ideje, idegesen nyitottam be a házba. Ez az idegesség szerencsére a lányok hatására, akik körberajongtak, elillant. Úgy éreztem, hogy itt a helyem, mert itt megbecsülnek. Viszont ahogy telt az idő, egyre kevesebb lett a társaságom, gondolom megszokták a jelenlétem vagy valami ilyesmi. Egy idő után már csak egy-egy ideintésnek lehettem büszke fogadója, egyébként a kajákat tettem magamévá.

Már vagy egy órája álltam és lestem a tömeget. Találni akartam valakit, akivel beszélgethettem volna. De sajnos mindenkinek volt társasága, harmadiknak meg fölösleges lettem volna mindenhol. Még egyszer körbenéztem és megláttam őt. Egy lány állt a sarokban és esetlenül nézte a tömeget hozzám hasonlóan. Odamentem hozzá.

- Hali! Miért álldogálsz itt egyedül? – kérdeztem a hangos zenét túlordítva.

- Szia! Csak mert senkit sem ismerek. Szerintem megyek is haza...

- Várj! Nem iszunk meg valamit? – kérdeztem egyszerűen.

- De. De ha lehet ne alkoholosat. – mondta elég komolyan. Egy pillanatra azt hittem, hogy viccel és majdnem elröhögtem magam, de amikor a szemembe nézett éreztem, hogy ennek a fele se tréfa. Szóval nem iszik alkoholt.

- Rendben.

Ittunk egy-egy pohár narancslevet. Majd felkértem egy "táncra". Érezhetően sablon dumákat nyomattam. "Hogy hívnak?" "Hány éves vagy?" "Mi a hobbid?" "Mit tervezel a jövőddel kapcsolatban?" Meg hasonlók. Egyébként Diana-nak hívják. Mivel már nem tetszett egy zene sem se nekem se neki, ezért otthagytuk a táncparkettet.

- Figyelj, ne menjünk inkább ki a friss levegőre? Iszonyat ez a nagy tömeg. – kérdeztem.

- Kimehetünk. - vont vállat.

Amikor kiértünk a házból csak akkor vettem szemügyre jobban a csajt. Egy szaggatott farmert és egy barackvirágszínű flitteres felsőt viselt. Fekete keretes szemüvegben volt. Göndör, szőke haja vállára omlott. Nagyon jól nézett ki. Hogy hogy sosem láttam még?

- Te egyébként melyik osztályba jársz? Még sosem láttalak. – kérdeztem.

- A múlt héten leérettségiztem, már nem járok suliba.

- Akkor melyikbe jártál?

- A 12. D-be. Te?

- Hogy hogy nem tudod, hogy melyik osztályba jártam? – húztam fel a szemöldököm.

- Már honnan kéne tudnom? A nevedet se tudom még... - forgatta szemeit.

- Te nem tudod, hogy ki vagyok? – döbbentem le.

- Hát nagyon nem... - rázta meg a fejét.

- Michael Clifford. Semmi? – kérdésemre csak megrázta a fejét. – 12. G-be jártam.

- Rendben... - bólintott.

Csak sétálgattunk csendben, a holdfényben. Nem szóltunk semmit. Én csak gondolkodtam. Mi az, hogy nem ismer engem?

- Egyébként... – törte meg a csendet.

- Hm?

- Te már gyerekként is ilyen egóval rendelkeztél vagy a hajad adja ezt a túlzott önbizalmat?

- Nekem nem nagy az egóm.

- Dehogynem! Az előbb azért akadtál ki, mert nem tudtam ki vagy.

- És? Engem mindenki ismer.

- Én nem.

- És te miért lesed egyfolytában a vacak, gombos telefonodat?

- Ez most honnan jött ide?

- Csak válaszolj!

- Mert telefonfüggő vagyok és a saját telefonom nélkül jöttem el. Várom, hátha átalakul...

- Szóval te meg egy hatalmas kocka vagy. Ugye?

- Én nem vagyok kocka.

- Kit ismersz a suliból?

- Gyorsvonaton érkeznek ezek a random kérdések vagy ittál már, hogy ilyenek jutnak eszedbe?

- A kockák nem ismernek senkit, csak a telefonjukat. Kíváncsi vagyok. Hány embert ismersz ÉLŐBEN? A családodat nem számíthatod bele!

- Na, jó, megfogtál.

- Kocka!

- Most azt hiszed okos vagy, mi? Egoista...

- Na, jó! Elég! Tudod mit? Fogadok veled, hogy nem tudsz lemondani két hétig sem a mobilodról! És fogadni merek, hogy sose mernéd befesteni a hajad.

- A hajammal mi bajod?

- Tuti sose festetted még.

- És akkor... Mindegy, oké, áll a fogadás. Nem netezek, csak vészhelyzetben, mondjuk álláskeresésnél meg ilyenek... A hajam is más színű lesz... A rád vonatkozó legyen az, hogy visszaveszel az egódból... Nem leszel feltűnő abban a két hétben, nem jársz el a haverokkal ide-oda, ilyenek...

- Tehát két hétig nem lehetek feltűnő? – kerekedett el a szemem.

- Igen!

- Jó! Akkor áll a fogadás!

- És mi a tét?

- Hová tanulsz tovább?

- Te... Inkább nem akadok fenn... Remélhetőleg sehová.

- Oké, ezesetben, aki nem tudja megtartani a rá vonatkozó feltételeket, az kötelezően továbbtanul egyetemen vagy fősulin!

- Legyen! Viszont akkor ebben a két hétben minden nap találkoznunk kell, hogy tudjuk egymást ellenőrizni.

- Nem gond, a közösségi háló mire nem jó... Ja, igen... Majd megoldjuk.

- Hát jó, de én most megyek haza. Szia.

- Szia.

Change [M.C. HUN, BEFEJEZETT]Tahanan ng mga kuwento. Tumuklas ngayon