Tévedhetetlen

- 1 -

Az erdőben futottam. Szálltam a széllel a sűrű fák között, ahogyan a nap éppen előtört a sok zöld levél közül. A vad loholt az életéért, de engem nem tudott volna a következőjében sem lefutni. Az őz észvesztett menekülését végül egy csapásra megállítottam.

- Alice - hallottam meg nevem és elöntött a látomás. Egy lány elmosódva ül a bátyám mellett biológia óran, majd egy másik, ahol már csak a véres teste hever Edward karjaiban, az ő szemei pedig vérvörösen csillognak.
- Hahh, jesszus! - kaptam levegőhöz végre.
Mi az isten? Nem is láttam az arcát. Ki volt ez? - méláztam, majd amikor feleszméltem a halott őzre pillantottam.
Már reggelizni se lehet nyugodtan...

Az iskolába vezető úton próbáltam nem a látomásomon gondolkozni, mivel akiről szólt, pontosabban Edward vezettet minket be. Hétfő reggel. Csodás. Egy újabb nap, ahol mindenki végig bámulni fog minket.
Persze ez érthető, hisz falfehér arcunk, áttetsző bőrünk és szobor-szerű szépségünk nem volt mindennapi Forks kisvárosában. Pláne nem a 17 évesek között.
- Hé, Alice nem tudnád megjósolni, mikor lesz a legközelebb távoli vihar? Szeretnélek már végre jól elverni baseballban! - a visszapillantóban is láttam milyen gúnyosan vigyorog Emmett.
- De persze, mindjárt mondom az egyéni meterológiai előrejelzést, csak neked, csak most! - szúrtam oda neki, egy pici mosollyal az arcomon.
- Istenem, mikor lesz már vége, ennek a purgatóriumi szenvedésnek... - nyögött fel Rosalie.
- Soha. - mormolta a bajsza alatt Edward.
- Naa, gyerekek, már csak két év van hátra, ne legyetek ilyenek! - röhögtem fel - És Rose, csoda szép esküvőd lesz utána, láttam! - kacsintottam hátra.
A mohazöld homály elsuhant mellettünk, a köd még nem szállt fel. Az ég kékes-szürke gomolyként telepedett ránk felülről.
Persze mit sem ér mindez a szépség, ha az örökkévalóságig él az ember. Vagyis vámpír.
- Még azt is utálom, ha erre gondolsz, fejezd már be! - morogta vörösesbarna hajú sofőrünk mellettem.
Tudom, hogy ezt felém intézte. Edward nem bírta elviselni ezt a létet. Azt gondolta elveszettük a lelkünket. Még ha igaza is van, miért ne élvezhetném ki?
Bárcsak lenne kivel kiélveznem... - sopánkodtam magamban, miközben tudtam, hogy testvérem minden gondolatomat hallja. Rose szerencsés volt, hogy megtalálta magának Emettet. Carlisle pedig Esmét. Edward és én még nem jártunk ilyen szerencsével.
Leállt a kocsi, majd hátra szökkdécseltem kivenni a táskamat a csomagtartóból.
- Viselkedj emberként! - sziszegték a többiek.
- Muszáj ezt minden nap eljátszani? - kényszeredett mosolyt öltöttem fel. Mintha megérezték volna az emberek a feszültséget körülöttünk a parkolóban, úgy iszkoltak be az iskolába.
Amúgy se engeded, hogy barátkozzak velük akkor mit érdekel, hogy viselkedem. - szegeztem gondolataim Edwardnak.
- Te is tudod jól. - suttogta olyan halkan, hogy semmilyen emberi fül se tudná meghallani, ha akarná se, azzal elsétált első órájára.

A délelőtt tök jó lett volna, ha hozzászólhattam volna valakihez. Ahogy unalmasan vánszorogtak tovább az órák, már alig vártam, hogy együtt ebédeljek a testvéreimmel. Főleg, mert a tőzsde állásáról szóló látomásomat is meg akartam osztani velük. Igazándiból még mindig a reggelin járt az agyam.
Miért nem láttam az arcát? Csak ez a gondolat járt az eszemben. A látomásaim mindig tiszták, persze ez nem azt jelenti, hogy be fognak következni, de akkor is. Hm, fura.
- Alice, meg tudná válaszolni a kérdést? - szólított fel Mr. Varner.
- Alice - baszki, baszki ne most. De már késő volt. Betört az elmémbe a kép. Edward és az elmosódott lány egy réten. Aztán a lány és én, nevetünk a kanapénkon. Edward Alaszkában a Denali klánnal. Carlisle szomórúan tekint ki az ablakon.
- Akkor ne válaszoljon, de legközelebb figyeljen jobban oda az órámon! Stuart, esetleg meg tudná válaszolni a 27. feladat b) részét? - emelte fel a hangját a matek tanár.
Mi az isten van velem? Ki ez? Ki kell derítenem. - gondolkodtam, már szinte túl hangosan a fejemben.

A kicsöngőre felsóhajtottam. Végre kiszabadulok innen. Sietve indultam meg a kafetéria felé. Szedtem magamnak egy almát és vettem egy vizet. Ma nem éreztem úgy, hogy el tudnám játszani mennyire ízlik az emberi kaja.
- Szia hugi! - köszöntött Emmett az asztalunknál. Rose melette csak biccentett egyet. Egy valaki hiányzott.
- Edward? - kérdeztem elcsukló hangon. A látomások jutottak eszemben. Ahogy a lány a karjaiban vérben úszik. Mindenki sikít.
- Mindjárt jön, csak a kocsijához ment valamiért. - mondta Rosalie egy kicsit aggodalmas hangon, szerintem észrevette, hogy valami nincs rendben velem.
Ahogy Edward bevonult az ebédlőbe, a szemem sarkából éreztem, hogy valaki nagyon figyeli őt. Odafordítottam a fejem és akkor vettem észre. Egy barna hajú, barna szemű lánynak, teljesen leesett az álla, ahogy őt nézte.
Van egy új rajongód. - gúnyolódtam a fejemben.
- Csak egy lány, miután beavattják a részletekbe, úgy is keresztül fog nézni rajtunk, mint a többiek. - tudtam, hogy igaza volt - És amúgy is, éppen téged néz. - kacsintott rám.
Hátrapillantottam csak egy pillanat töredékére és ahogy belémfúrodott a tekintete elakadt a lélegzetem. Sötétbarna szeme, mintha a lelkemig hatolt volna. Kerek arca barátságos volt, a haja pedig tökéletesen, bár kicsit ziláltan keretezte azt.
- Hm, furcsa. - dünnyögte Edward. Ő is éppen őt nézte.
- Mi az? - kérdeztem nagyon halkan, hogy csak mi halljuk.
- Nem hallom a gondolatait. - vonta össze szemöldökét.
- Huh? Az hogy lehet? - lepődtem meg. Edward mindenki gondolatait hallotta.
Ez lehetetlen.
- Szerintem is. - morogta, majd kibámult az ablakon.
Egyáltalán ki ő?
- A helyi rendőrfőnök lánya, Bella Swan.

________________________

Helló! Ha tetszett ez a rész, jelezd valahogy! :) Hetente 2-3 részt tervezek, ebből a sorozatból. Csináltam egy spotify playlistet is a könyvhöz, keress rá!
tévedhetetlen - wattpad story

Legyen csúcs-szuper napotok!