Tévedhetetlen

- 7 -

Másnap elkerültem Bellát. A családom érdekei és a saját, az életem, vetekedtek egymással bennem. Egész nap feszült voltam emiatt.
Miért pont ő? Miért egy ember?
Ezekre a kérdésekre nem bírtam válaszolni. A 4. órai irodalmon, megint a hátsó padsorban ült a székem mellett.
- Hello Alice! - köszöntött, de én csak biccentettem felé egyet. Film nézős óra volt és mikor lekapcsolták a villanyokat, hogy jobban látszódjon a tv, elkezdett szikrázni köztünk a levegő. Mintha megszállt volna mindkettőnket a villamosenergia, egyszerűen alig bírtam ki, hogy ne csússzak közelebb hozzá, így hát annak érdekében, hogy ne csináljak semmi hülyeséget keresztbefontam a mellkasomon a karjaim és ökölbeszorítottam a kezeim. Az idő közben csak vánszorgott. Egyszer amikor rápillantottam észrevettem, hogy ugyan azt a pozíciót vette fel, mint én. Ekkor felpillantott rám majd le a testtartásomra és elmosolyodott. Nem bírtam nem visszamosolyogni rá. Biztos voltam benne, hogy ő is érzi köztünk ezt az egészet.
Miután vége lett a filmnek és újra vilagosság töltötte be a termet, felsóhajtottam. Kisétáltam a teremből rá se nézve, csak úgy kavargott bennem a sokféle inger, amik mostanában érnek.

Ebédnél újból hallgatóztam, de ezúttal nem fordultam oda, hogy figyeljem Bella arcát.
- Szóval milyen volt Aliccel megírni a beadandótokat? - kíváncsiskodott Jessica. Jobban hegyeztem a fülem, ennek a kérdésnek a válaszára már én is kíváncsi lettem.
- Jó volt, Alice nagyon szorgalmas. - engem dicsért, amitől valami forróság kúszott a torkomba, pedig nem voltam éhes - és a kézírása egyszerűen gyönyörű. - tette hozzá csodálattal a hangjában. Akkor tehát jól láttam, hogy észrevette.
- Beszélgettetek a dolgozaton kívűl valami érdekesről? - Jessica mindig le tud nyűgözni gátlástalanságával.
- Nem nagyon. - sóhajtott - Pedig szerettem volna.
- Hm. - azzal annyiban hagyta.

Utolsó órám után, a kocsinál várakoztam testvéreimmel. Bella a parkoló túloldalán matatott valamit a táskájában, miközben a füle be volt dugva. Kíváncsi lennék milyen zenét kedvel. Kár, hogy nem néztem meg, amikor ott voltam nála. - futott át a gondolat az agyamon, de ez gyorsan el is illant a fejemből, mert egyszer csak autókerék csikorgásra lettem figyelmes. Tyler Crowly elvesztette az irányítást a kocsija felett és éppen Bella felé közeledett vészesen gyorsan.
NE, CSAK ŐT NE! - kiabáltam magamban.
Minden lasított felvételben történt. Nem gondolkodtam, csak Bellát láttam magam előtt, ahogy egy másodperc töredéke alatt átsuhantam a parkolón hozzá és amint belévágódott volna a kocsi, arréb rántottam. Egyik karom köré fontam és a földre terítettem, másik kezemmel megállítotam az autót, ami abban a pillanatban visszapattant. Amikor már azt hittem végre biztonságban van, akkor vettem észre, hogy lába majdnem a kerék alá csúszik, szóval hirtelen odébbhúztam, amitől egy kicsit beverte a fejét.
- A rohadt életbe - hadartam úgy, hogy valószínüleg az ő füle meg sem hallotta.
A szemei meredten figyeltek engem. Olyan közel voltunk egymáshoz, szerintem Bella levegőt is elfelejtett venni. Megrázkódott a karjaimban. A nedves talaj és az én hideg érintésem biztosan kellemetlen volt neki egyszerre.
- Alice - lehelte még mindig a sokktól üres tekintettel. Aztán, ahogy elkezdte felfogni az agya, hogy mi történt elkezdett felkászálódni.
- Bella, szerintem nem lenne most jó ötlet felállnod. Eléggé beverted a fejed. - figyelmeztettem, miközben a legapróbb jelét kerestem annak, hogy összeroppanna a stressztől. A lehető legtávolabb csúsztam tőle, mert vére úgy száguldozott ereiben, hogy elkezdett égni a torkom.
- Aú - fogta meg a feje hátulját - Hogy kerültél ide, ilyen gyorsan? - nagyon erősen gondolkozott.
- Bella itt álltam melletted, nem emlékszel? - hajoltam közelebb, hátha megint "elbódítom" és elfelejti mit látott.
- Mi? - összébb húzta a szemöldökét - Nem. A parkoló túloldalán voltál.
- Nem, te beverted a fejed és összezavarodtál. - erre meghallottuk az első sikoltást, ez volt az én végszóm. Átugrottam Bella furgonján és a kocsimhoz indultam, de így is hallottam mindent.
- Úristen, Bella jól vagy? - kiabálta valaki.
- Bella, hívom a mentőket!
- Bella, úgy sajnálom, megcsúsztam a jégen és elvesztettem az irányítást. - hajolt ki a kocsiból véres homlokkal Tyler.
- Semmi baj. - nyögte.

Később a korházban először Carlislet kerestem meg.
- Itt van Bella ugye? - kérdeztem aggodalmas hangon.
- Persze, hogy itt van. - mosolygott rám melegen.
- Nem hinném, hogy komoly baja lenne, de eléggé beverte a fejét a betonba. - nagyon szorongtam.
- Alice - kíváncsi pillantást lövelt felém - előbb el tudnád mondani mi történt?
- A parkolóban Tyler autója megcsúszott a jégen és Bellát majdnem elütötte, amikor észrevettem, muszáj volt, é-én nem tudtam, egyszerűen kénytelen voltam megmenteni... - dadogtam össze-vissza, majd elfordítottam a fejem.
- Hm, akkor érdekes napod volt neked is. - cinikus megjegyzése meglepett.

Amikor beléptem a kórházi terembe, megpillantottam Tylert  amint éppen a homlokán lévő sebet varrják össze neki. Bella a mellette lévő ágyon csukott szemmel feküdt.
- Alszik? - kérdeztem suttogva a fiút.
- Nem alszom. - ült fel az ágyában.
- Na mi az ítélet? - kérdeztem könnyeden, pedig belülről szétszagatott a bűntudat, hogy mi van ha bántottam valamilyen formában.
- Nem engednek még haza, pedig mondtam, hogy jól vagyok. - sóhajtott. Ekkor belépett Carlisle a szobába, Bellának pedig leesett az álla, amin jót kuncogtam magamban.
Kíváncsi lennék mit gondolhat most.
- Isabella Swan, igaz? - lépett oda hozzá.
- Csak Bella. - javította ki.
- Bella, fáj valamid? - kérdezte gyengéden.
- Nem, teljesen jól vagyok! - jelentette ki a lány, már szinte mint egy durcás gyerek.
- Rendben, akkor elmehet. - mosolygott rá.
- Visszamehetek az iskolába? - erre felpattant az ágyról, de beleszédült. A vállánál fogva elkapta Carlisle.
- Szerintem jobb lenne, ha hazamennél és pihennél még. És ha fáj a fejed, vegyél be Tylenolt.
- És ő visszamehet az iskolába? - vonta fel a szemöldökét rám pillantva.
- Valakinek meg kell vinni az örömhírt! - vigyorogtam rá, majd felpattantam és elindultam kifelé a kórházteremből.
- Ami azt illeti, szerintem az egész iskola kint vár. - mondta a lánynak Carlisle, mire Bella felsóhajtott. Erre felnevettem és kinyitottam az ajtót.

A folyosón kifele sétálva az iskola majdnem összes diákja kint várakozott Bellára. Egyszercsak valaki megérintette a karomat. Hátrapördültem, Bella volt az.
Hogy sunnyogott el mindenki előtt, úgy hogy nem vették észre? - szaladt át a gondolat az agyamon.
- Beszélnünk kell. - mondta fojtott hangon.
- Mégis miről? - néztem rá kérdően.
- Arról, hogy mégis hogyan állítottad meg a kocsit?
- Bella, ott álltam melletted és csak kirántottalak az útból.
- Nem! Én láttam... - elbizonytalanodott.
- Mégis mit? Hogy a puszta kezemmel megállítom az autót? - próbáltam, minnél ellenségesebb hangnemet felvenni.
- Láttam, ahogy megfogtad... én... - erre már összezavarodott.
- Beverted a fejed. Nem zárhatnánk ezt le? - mostmár kezdtem egy kicsit felhúzni magam.
- Jó. De holnap megígéred, hogy elmagyarázod? - követelte.
- Oké. - néztem el - Nem fogod annyiban hagyni, mi? - sziszegtem.
- Nem. - vágta rá.
- Akkor remémel élvezed a csalódást... - azzal elmentem.
Muszáj leszek kitalálni, hogyan tartsam távol magamtól. Ennek csak rossz vége lesz.

________________________

Helló! Itt is lenne egy új rész, remélem tetszett! Ha igen, jelezd valahogy! :))