Alice, amióta vámpír életet éli tudja, hogy mi fog bekövetkezni a jövőben. Azt viszont még ő maga sem tudja, hogy létezik a földön egyetlen egy ember, akinek döntései alapján nincsenek látomásai a jövőt illetően. Az az egy ember, pedig nem más, mint...
Másnap hajnalban, azon tűnődtem, hogy milyen fura az élet. Mégis ki gondolta volna, hogy egy teljesen átlagos lány, ekkora galibát tud okozni az életünkben? Hogy nem én, az is biztos.Ez az egész annyira furcsa. A látomásom is aggaszt. Miért sétálnék kéz a kézben Bellával? Nem is ismerem. Csak egy ember. Aggodalmas gondolataimat Esme szakította félbe. - Szia, drágám. - kukucskált be az ajtón. - Szia. - köszöntöttem. Valószinűleg lerítt az arcomról, hogy valami nem oké, mert aggodalom suhant át az arcán. - Minden rendben? Látomásod volt? - egy pillanat alatt mellettem is ült az ágyon. Megfogta a kezem. Erre újra eszembe jutott a lány meleg keze az enyémbe fonódva. - Minden okés, nem volt semmi. - hazug mosolyt villantottam rá. Nem szeretem anyámat aggasztani - Ma csak arról volt kép, hogy mit kéne megjátszanunk a tősdén! - vigyorogtam rá. - Ó! - elgondolkodott egy pillanatra - Hát akkor ezt mindenképpen oszd meg apáddal. - azzal megsimította a hátam és már csak elmosódott alakját láttam kimenni az ajtón.
A szobám ablakához suhantam. A fényfüzér visszatükröződött belőle. Én az erdőt figyeltem. Olyan érzés volt, mintha egy darabot szakítottak volna ki belőlem, azzal hogy Edward elment. Nem ő fog minden reggel morcosan a iskolába vinni, nem fogunk szórakozottan együtt vadászni, nem fogom kérelni, hogy sakkozzunk, pedig mindig belement még akkor is ha tudta, hogy veszíteni fog. Az órára pillantottam. Hajnali 4 óra. Hamarosan iskola. Előtte viszont el kell mennem kiszellőztetni a fejemet.
Az erdő felé vettem az irányt. Örültem, hogy ilyen közel lakunk a természethez. Engem mindig is vonzott magához, mint valami mágikus mágnes. Imádom ezt a sok zöldet. Besprinteltem az erdő sűrűjébe, majd hirtelen megálltam. Elkezdtem szépen lassan sétálni. Persze a futás olyan, mintha a második hallásom vagy látásom lenne, nem esik nehezemre használni, de néha jól esik a séta. Csak bámultam az égbe nyúló ágakat a fejem fölött, miközben megerőltetés nélkül lépdeltem át a hatalmas gyökereket. A köd hidege megcsapta arcomat, ami kellemes volt. Láttam, ahogy a madarak egyik ágról a másikra ugrálnak. Ahogy egy mókus szalad fel egy fa törzsén. Ahogy a hangyák menetelnek a hangyaboly felé a lábam mellett. Ezek az apró dolgok nyugtatták meg a lelkemet. A fülem már hallotta a messzi patak csobogását. - Alice? - meghallottam egy lány hangját a fejemben. Ekkor ugrott be a kép, ami elárasztott, mintha fulladoznék. Az ágyamban fekszem éberen egy elmosódott alak a hasamon alszik. Egy új, mindent elsöprő érzelem futott át a testemen, amit nem ismertem fel. A szívem már jó pár évtizede nem működött, de most mintha a torkomban dobogott volna. Visszarohantam a házhoz, fel a szobámba és olyan erővel vetettem magamat az ágyra, hogy az beljebb mozdult a fal felé. A párnára rakva fejemet, a plafont kezdtem bámulni. Mi történik velem? Annyira össze voltam zavarodva.
Reggel Emett vezetett be minket. Természetesen most, hogy nincs Edward én lettem száműzve a hátsó ülésre. - Rose, húzd már egy kicsit az ülésedet! Nem fér el a lábam! - nyavajogtam az ülésemben fincánkolva. - Háhh, ezt az utóbbi két évért! - kacagott győzelemittasan az anyósülésben. - Sziveeem, kedvesebben! Egy centit csak előrébb tudod húzni az ülésedet? - édesgette Emmett gúnyos mosollyal Rosaliet. - Nem, mi van ha meggyűrődik a ruhám? - kérdezett vissza megjátszott felháborodással a hangjában. - Ha-ha, nagyon viccesek vagytok, mostmár végre előrébb húzódnál drága édes egyetlen hugicám? - kértem, mostmár elég fusztráltan.
Két perc sem kellett, hogy beérjünk, mivel Rose BMW M3-ával jöttünk. Amikor beálltunk a parkolóba, az összes tini fiú körbevette az autót. - Úristen, ez álmaim kocsia! - szólalt meg az egyik. - Szerinted hány km/h-val tud menni? - bökte oldalba a másik. - Hú, nem tudom, de ez csúcs! - vigyorgott vissza rá. - Cullenéknek nagyon jól megy! - füttyentette el magát valaki, amint éppen kiszálltunk. Én figyelembe se véve a sok embert, hátramentem a cuccomért. - És azt hallottátok, hogy Edward elment? - sutyorogta valaki. A hang felé pördültem és éles pillantást löveltem felé. A sötét hajú fiú szeme kitágult és hátrébb lépett egyet, a haverjai pedig félve követték.
Besétáltam irodalom órára és ahogy beléptem a terembe megpillantottam Bellát a leghátsó sorban. Mit keres itt? Múltkor még nem is itt ült. Áh, már látom. Múlt órán Mike Newtonnal ült egy padban, most a fiú viszont Jessica mellett ült. Az én helyemet pedig Eric foglalta el, oldalán Angelával, így mindannyian egy sorban ültek. Hát, akkor nincs más választásom. - majd felsóhajtottam és a Bella melletti széken helyet foglaltam. - Bocsi, Jessica megkért had üljön Mike mellé, szóval átengedtem a helyem és már csak ide tudtam ülni. Remélem nem gond. - mondta egy kissé letörten. Valószínüleg észrevette sóhajom idefele. - Nem gond. - mondtam zavarodottan. Csak a kellemes meleg keze járt a fejemben, a látomásból. Milyen kellemes lenne megérinteni. - hallottam, hogy az ereiben édes ritmusban lüktet a vér, mint egy lágy dallam - Úristen, zökkenj már ki, Alice. - próbáltam észhez téríteni magam. Bella néha lopott pillantásokat vetett felém óra közben, amit nem tudtam nem észrevenni. Egyik pillantását elkaptam és tekintetére koncentrálva próbáltam egy látomást előidézni. Nem értettem, hogy bírja állni pillantásomat. Az emberek álltalában hátrahőkölnek tőlünk. Pár perc múlva pillái megrebegtek és levegőért kapkodva elnézett. Ez mégis mit akar jelenteni? Kábultan éreztem magam. Gondoltam elég modortalan a viselkedésem és mivel furdal a kíváncsiság is, megszólaltam. - Szóval, te vagy Bella Swan igaz? - mohón vizslattam arcát, amibe belepirult. - Honnan tudod a nevem? - kérdezte félénken. - Szerintem az iskolában mindenki tudja a nevedet. Nagy hírnek számított. - villantottam rá mosolyomat. - Azt tudom, csak Charlie, vagyis apám, mindig Isabellaként beszél rólam mindenkinek... - motyogta. - Oh. - lehet mégse kellett volna megszólalnom. Úgy éreztem ha egy kicsit megismerném, talán tudnék olvasni a jövőjében. Eddig erre sosem volt szükség, de jobb ötletem nem volt. - Kár a hóért, nem? - mosolyogtam rá. Még hajnal 5-6 fele esett, de így 9-re el is olvadt és most egy sár csatatérré alakult az egész iskola területe. - Nem igazán. - fintorodott el, majd a füle mögé tűrte a haját, ami előfedte nyakát. Majd megcsapott az illatta. A vére valahogy tényleg édesebbnek tűnt a többi emberéhez képest, de nem volt kibírhatatlan. Bár azért azt kívántam, bárcsak visszaengedné haját. - Akkor nem szereted a hideget? - Nem igazán, semmilyen nedves, hideg dolgot. - fordította ki a tekintetét az égre. - Akkor biztos nehéz neked itt. - szólaltam fel együttérzően. - Kibírtható. - mosolygott magában. - Na, gyerekek, akkor péntekre szeretném, ha elolvásnátok A nagy Gatsby-t, majd a padtársatokkal írnátok egy beadandó esszét róla jövőhét csütörtökre! Szeretném, ha 3 oldalban elemeznétek a szereplőket és írnátok arról, hogy szerintetek mi a fő üzenete a regénynek! - jelentette be Mr. Mason, nagy mosollyal az arcán. Hm, ez kezd egyre érdekesebben alakulni.
______________________
Helló! :) Remélem tetszett ez a rész is, ha igen, jelezd egy csillaggal!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
