Alice, amióta vámpír életet éli tudja, hogy mi fog bekövetkezni a jövőben. Azt viszont még ő maga sem tudja, hogy létezik a földön egyetlen egy ember, akinek döntései alapján nincsenek látomásai a jövőt illetően. Az az egy ember, pedig nem más, mint...
Észre sem vette, amikor odaléptem hozzá, de a fülébe suttogtam: - Csak ülj le, és igyekezz minél sápadtabbnak látszani! Ez igazán nem esett nehezére: amúgy is sápadt volt, az előbbi rosszulléte után pedig még kissé fénylett is az arca a verítéktől. Leült az egyik nyikorgós, összecsukható székbe, nekidöntötte a fejét a falnak, és lehunyta a szemét. Halkan odaszóltam a pult mögött ülő nőnek. - Ms. Cope! - Igen? - Bellának tornaórája lenne, de úgy látom, még nem jött teljesen rendbe. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha hazavinném. Tudna adni egy igazolást? - Neked is szükséged van igazolásra, Alice? - rebegte Ms. Cope. Láthatóan őt it elbódítottam. - Nem, nekem Mr. Goff-fal lenne órám, de ő nem ragaszkodik hozzám. - Oké, majd én mindent elrendezek. Jobbulást, Bella! - szólt oda neki. Erőtlenül bólintott, egy kicsit túlságosan rá játszott a dologra, amit aranyosnak találtam. - Tudsz járni, vagy akarod, hogy megint a karjaimban vigyelek? - szivattam tovább. - A saját lábamon megyek. - jelentette ki sértődötten. Óvatosan felállt, és nem nyeklett össze. Udvariasan kitártam neki az ajtót. Odakint éppen permetezni kezdett a finom köd. Bella felemelte az arcát az ég felé és becsukta a szemét. Annyira szerettem volna megérinteni, magamhoz vonni. - Kösz. Szinte megéri rosszul lenni, ha az ember ellóghatja a tornaórát. - mosoly jelent meg az arcán. - Bármikor csak egy szavadba kerül. - szólaltam meg. - Jössz te is? Úgy értem, szombaton. - reménykedő pillantása kettétörte szívemet, de muszáj volt nemet mondanom. Tudom, mikor nem vagyok kívánatos személy valahol. - Hová is mentek pontosan? - La Push-ba, a First Beach-re. - akkor végképp lehetetlen. Fanyarul elmosolyodtam. - Nem hinném, hogy én is meg lennék hívva. Fölsóhajtott. - Most hívtalak meg! - Jobb, ha mi ketten nem feszítjük tovább a húrt szegény Mike-nál ezen a héten! Még a végén elpattan! - nevettem el magam, és szíve újra elkezdett kalapálni. - Kit érdekel Mike? - morogta. Na, de ez már tetszett. A forrongó féltékenységemet megnyugtatta mondata. Már a parkoló közelében jártunk. Balra kanyarodott a furgonjához, mire megragadtam a dzsekijét, és visszarántottam. - Mégis, mit képzelsz? Hová mész? - felháborodva szorongattam a kabátja csücskét. - Hát haza! - szólalt meg meglepetten. - Talán nem hallottad, hogy megígértem, épségben hazafuvarozlak? Azt hiszed, engedem, hogy vezess ebben az állapotban? - kérdeztem még mindig méltatlankodó hangon. - Miféle állapotban? És mi lesz akkor az én kocsimmal? - Majd megkérem Emmettet, hogy vigye el hozzátok iskola után! - a saját kocsim felé cibáltam a dzsekijénél fogva. - Eressz el! - nyivákolta, de rá se hederített. Oldalazva botorkált a nedves járdán a kocsimig. Akkor elengedtem - ő pedig megbotlott, és lefejelte az utasülés felőli ajtót. - Olyan erőszakos vagy! - morgolódta. - Nyitva van - közöltem nevetésemet visszafojva, és beültem a volán mögé. - Tökéletesen alkalmas vagyok rá, hogy hazafuvarozzam saját magam! - lecövekelt és fújt egyet mérgében. Az eső rákezdett, s mivel nem húzta fel a kapucnit, a haja nedvesen tapadt arcára, amitől illata csak mégerősebb lett. Leengedtem az automata ablakot, és áthajoltam az utasülésen. - Szállj be, Bella! Nem felelt. Valamin nagyon gondolkodott és a furgonja felé pillantgatott. Egyértelmű volt, hogy szökését tervezgeti. - Úgyis visszaráncigálnálak! - fenyegettem. Bemászott az autóba végre. - Erre igazán semmi szükség! - közölte mereven. Erre nem válaszoltam. Kapcsoltam zenét, és fölcsavartam a fűtést. Kitolattam a parkolóból. - Claire de Lune? - kérdezte meglepetten. - Te ismered Debussyt? - csodálkoztam rá. A klasszikus zene iránt nem vonzódnak a mai fiatalok. - Nem túl jól - vallotta be. - Anyám rengeteg klasszikus zenét hallgat odahaza, de én csak a kedvenceimet ismerem fel. - Nekem is ez az egyik kedvencem. - mondtam, ő pedig gondolataiba merülve bámult kifelé az esőbe. Én meg hallgattam a zenét, kényelmesen hátradőlve a világosszürke bőrülésen. Hatalmába kerített az ismerős, megnyugtató dallam. Az esőfüggöny szürkészöld foltokká mosta össze az ablakon kívüli világot. Nagyon gyorsan hajtottam, de az autó olyan egyenletesen siklott, hogy nem is érzékelhette a sebességet. A város úgy suhant el mellettünk, mint a villám. - Milyen az édesanyád? - kérdeztem hirtelen. - Nagyon hasonlítunk, csak ő sokkal csinosabb. - mondta, én kérdőn fölvontam a szemöldököm - Én inkább Charlie-ra ütök. Anyám sokkal könnyebben barátkozik, mint én, és bátrabb is. Viszont felelőtlen és kissé különc, ami pedig a főzési tudományát illeti, hát az enyhén szólva hullámzó. De ő a legjobb barátom. - hirtelen elhallgatott. Láthatóan morózus hangulatba került. - Hány éves vagy, Bella? - a hangom valamiért türelmetlenül, ingerülten csengett, de hogy miért, azt még én sem tudtam. Leállítottam az autót. Az eső most már szakadt, jóformán nem is látszódott Belláék háza Mintha autóstul elsüllyedtünk volna valami folyóban. - Tizenhét - felelte kissé zavartan. - Többnek látszol! - mondtam, ő elnevette magát. - Min nevetsz? - kérdeztem kíváncsian. - Anyukám mindig azt mondja, én harmincöt évesnek születtem, és minden évvel egyre középkorúbb leszek! - felnevetett, aztán sóhajtott - Hát igen... valakinek felnőttnek kellett lennie... - egy pillanatra elhallgatott, aztán megjegyezte: - Különben te sem úgy festesz, mint egy középiskolás! Grimaszt vágtam, és másra tereltem a szót. - Mit gondolsz, szerinted én tudnék félelmetes lenni? - fölvontam egyik szemöldökömet, és nagyon halványan elmosolyodtam. Egy pillanatig eltöprengett. - Hmm... azt hiszem, tudnál, ha akarnál. - És most félsz tőlem? - kérdeztem komolyan. - Nem! - vágta rá, de túl gyorsan, mire elvigyorodtam. - Akkor most te is mesélsz nekem a családodról? - igyekezte másra terelni a szót - A te történeted biztosan sokkal érdekesebb, mint az enyém. Csak magam elé bámultam lefagyva. Persze nem tudhatta, hogy érzékeny téma ez számomra. Átváltozásom előttről semmire nem emlékszem. Nem tudtam azt se ki vagyok. - Mit akarsz tudni? - Cullenék örökbe fogadtak? - kérdezte. - Igen. - És mi történt a szüléiddel? - kérdezte pillanatnyi habozás után. - Már régen meghaltak. - végülis ez az igazság. A szüleim már biztosan halottak. - Sajnálom - motyogta. - Nem is emlékszem rájuk. Most már régóta Carlisle és Esme a szüleim. - És szereted őket. - Ezt nem kérdezte, hanem állította. - Igen. - elmosolyodtam - Náluk jobb embert elképzelni sem tudnék. - Akkor szerencsés vagy. - Tudom. - És a testvéreid? A műszerfalon lévő órára pillantottam. - A testvéreim, Emmett-ről és Rosalie-ról nem is beszélve, nagyon mérgesek lesznek, ha még sokáig kell ácsorogniuk az esőben énrám várakozva. - Óh, sajnálom, gondolom, menned kell! - de meg se mozdult. - Te is nyilván jobb szeretnéd, ha a furgonod hazakerülne, mielőtt Swan rendőrfőnök hazaér, hogy ne kelljen elmesélned azt a kis biológiaórán esett incidenst. - rákacsintottam. - Lefogadom, hogy már úgyis hallott róla. Forksban nem lehet titkot tartani... - felsóhajtott. Felnevettem. - Érezd jól magad a tengerparton... remek időtök lesz a napozáshoz! - Kinézett a szakadó esőbe. - Holnap nem jössz suliba? - kérdezte csal. - Nem. Emmettel kicsit előbbre hozzuk a víkendet. - És mit fogtok csinálni? - érződött zavarja, hogy nem leszek holnap, ami engem felvillanyozott. - Sátorozni megyünk a Kecskeszikla-vadrezervátumba, Rainiertől kicsit délre. - Hát akkor jó szórakozást! - a szám szögletében mosoly bujkált. - Megtennél nekem valamit ezen a hétvégén? - szembefordultam vele, egyenesen a szemébe nézve. - Persze - pirosodott el - Mi lenne az? - Maradj távol az erdőtől! - néztem szemeibe komolyan.
________________________ Sziasztok! Újabb rész ma is :) Ha tetszett, jelezd valahogy!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
