Alice, amióta vámpír életet éli tudja, hogy mi fog bekövetkezni a jövőben. Azt viszont még ő maga sem tudja, hogy létezik a földön egyetlen egy ember, akinek döntései alapján nincsenek látomásai a jövőt illetően. Az az egy ember, pedig nem más, mint...
Másnap ebédnél külön asztalhoz ültem és ott vártam Bellára. Rosalie szúrós pillantásokkal illetett a menza túlsó végéből, de nem tudott érdekelni. Amikor az ebédlőbe ért a lány, Jessicával az oldalán, egyenesen a testvéreim asztala felé néztett. Engem keresett, de nem vett észre. Beállt a folyamatosan csacsogó Jessica mögé a sorba. Csak egy üveg limonádét vett. - Alice Cullen téged bámul! - hallottam meg Jessica hangját, és nagyon hálás voltam, hogy észrevett - Kíváncsi vagyok, ma miért ül egyedül... Erre Bella fölkapta a fejét. Követte Jessica pillantását. Én csibészesen vigyorogva bámultam rá - jó messze attól, ahol általában ülni szoktam. Mutatóujjammal hívogatóan intettem neki, és amikor hitedenkedve meredt rám, rá kacsintottam. - Ez neked szól? - Jessica úgy meghökkent, hogy az már szinte sértő volt. - Talán nem tudta megcsinálni az irodalom háziját. - mormolta Bella - Ühm, azt hiszem, jobb lesz, ha megkérdem, mit akar. Jessica végig felháborodottan figyelte a lányt, ahogy átvágott az ebédlőn. Az asztalnál tétován megállt az enyémmel szemközti szék mögött. - Nem ülnél ma át hozzám? - kérdeztem mosolyogva. Gépiesen leült, és közben gyanakodva figyelt. Még mindig mosolyogtam és csak vártam, mert nem válaszolt a kérdésemre. - Igazán nem mindennapi ajánlat - végül ennyit nyögött ki magából. - Hát... - Elhallgattam egy pillanatra, Edward szavai jutottak eszembe. - Úgy döntöttem, ha már úgyis pokolra jutok, legalább legyen miért! - mindig ezt mondta régebben. Várt, hallgatott és teltek a másodpercek. - Tudod, fogalmam sincs, miről beszélsz! - szólalt meg végre. - Tudom. - erre elmosolyodtam, aztán eltereltem a témát − Azt hiszem, a barátaid haragszanak rám, amiért elraboltalak! - az egész asztala minket figyelt. - Túlélik - felelte, de azért éreztem a hátamba fúródó pillantásokat. - És lehet, hogy nem is adlak vissza! - fenyegettem szórakozottan. Nagyot nyelt. - Mintha aggódnál! - nevetettem el magam. - Nem - felelte, elcsuklott a hangom. - Csak meglepődtem... tulajdonképpen minek köszönhetem ezt az egészet? - Már mondtam... Belefáradtam, hogy megpróbáljam távol tartani magam tőled. Úgyhogy föladtam. - mosolyogtam, de a vállaimon ott éreztem ennek a súlyát. - Föladtad? - ismételte összezavarodva. - Igen. Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni. Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van, és utánam az özönvíz! - a mosolyom elhalványodott, miközben beszéltem, és a hangom megkeményedett. - Bocs, de lemaradtam... - vallotta be kelletlen. - Mindig túl sokat mondok, amikor veled beszélek. Ez is része a problémának. - félre néztem. - Emiatt kár aggódnod, egy kukkot sem értek belőle. - mondta fanyarul. - Erre számítok is. - Szóval tisztázzuk, most akkor barátok vagyunk vagy...? - Barátok... - nem hangzott elég jónak, többet akartam. De végtére egyelőre megteszi. - Vagy nem - morogta. Erre muszáj volt elvigyorodnom. - Hát, éppenséggel megpróbálhatjuk. De figyelmeztetlek, hogy nem vagyok megfelelő barát a számodra! - a szám még mindig felfelé görbült, de éreztetni akartam vele a helyzet súlyát. - Ezt már sokszor elmondtad. - vetette oda közömbösen. - Igen, mert nem hallgatsz rám. Még mindig nem hiszel nekem, pedig ha lenne eszed, elkerülnél. - nem akartam megsérteni, de mégis sikerült, sértődött arca legalábbis erről árulkodott. - Azt hiszem, már elég világosan értésemre adtad, mi a véleményed a szellemi képességeimről! - puffogta. Bocsánatkérően mosolyogtam. - Nos, ameddig nem... szóval nem jön meg az eszem, megpróbálunk barátok lenni? - kísérelte meg összefoglalni zavarba ejtő beszélgetésünk lényegét. - Hát, ez így elég jól hangzik. - villantottam meg fogsoromat, erre láthatóan elpirosodott és inkább limonádés üveget szorongató kezét tanulmányozta. - Mire gondolsz? - kérdeztem kíváncsian. - Megpróbálok rájönni, hogy mi vagy te igazából. - jelentette ki. Erre nem számítottam és minden porcikám megfeszült. Nem gondoltam volna, hogy ennyire odafigyel mindenre. - És mire jutottál? - kérdeztem foghegyről. - Hát nem sokra - ismerte be. Hála az égnek. - gondoltam magamban. - És mire tippelsz? - arcát úgy vizslattam, hogy újra elvörösödött. - Hát nem mondod meg? - kérdeztem félrebillentett fejjel és megpróbáltam a "legbódítóbb" mosolyomat bevetni. Megrázta a fejét. - Nem lehet. Szégyellem. Ez nem jött be. - elhúztam a számat. - Hát ez igazán bosszantó, tudod? - panaszkodtam. - Nem, nem tudom! - vágott közbe dühösen - El sem tudom képzelni, miért lenne bosszantó, ha valaki nem akarja megmondani neked, mire gondol... Pláne azok után, hogy az illető állandóan rejtélyes kis megjegyzéseket kap, amelyek mintha direkt arra lennének kitalálva, hogy ne tudjon aludni miattuk, és egész éjszaka azon agyaljon, hogy vajon mit is jelentenek... Ugyan már, mi lehet ebben bosszantó? Csak egy grimasszal válaszoltam. - Vagy az - folytattam mérgesen −, ha a szóban forgó alak egész sor képtelen dolgot művel. Például egyik nap megmenti az életedet, totálisan képtelen körülmények között, aztán másnap úgy bánik veled, mint egy leprással, és semmit nem hajlandó megmagyarázni, pedig megígérte! Mindebben, ugye, nincs semmi bosszantó? - Te aztán könnyen fölkapod a vizet, igaz? - teljesen igaza volt felháborodásában. - Nem, csak nem szeretem a kettős mércét! - mosolytalanul meredtünk egymásra. Átnéztem a válla fölött. Mike éppen azt magyarázta a barátainak, hogy ide kéne jönnie szétszedni minket. - Most mi van? - vonta fel a szemöldökét. - A barátod azt hiszi, hogy zaklatlak, és most azt latolgatja, közbe merjen-e avatkozni. - egy kissebb kacajt elengedtem. - Nem tudom, kiről beszélsz - mondta fagyosan - De különben is biztosan tévedsz. - tetszett az, hogy ennyire közömbösen vette Mike-t. Minden aggodalmam elszállt belőlem azzal kapcsolatban, hogy lehet köztük valami. - Nem tévedek, hidd el. - szuper-hallásomnak köszönhetően, ha valaki a nevemet kiáltaná, akár 2 kilóméterről is, azt is meghallanám. Folyamatosan az arcát fürkésztem, de ő elfordította a fejét. Lecsavarta a limonádés üveg kupakját és ivott egy kortyot. Az asztalt bámulta látszott, hogy zavarban van. - Nem vagy éhes? - kérdeztem. - Nem. - valamin nagyon elgondolkodott ezzel kapcsolatban - Na és te? - bökött az üres asztalra előttem. - Nem, én sem vagyok éhes! - feleltem szórakozottan. Ha éhes lennék, te nagyon pórul járnál. - Megkérhetlek valamire? - kérdezte pillanatnyi habozás után. Na erre már odafigyeltem. Kíváncsian vártam a kérést. - Az attól függ, mit szeretnél. - Nem nagy dolog - próbált megnyugtatni. Vártam, gyanakodva, de kíváncsian. - Csak annyit... Ha majd legközelebb megint úgy döntesz, hogy a saját érdekemben keresztülnézel rajtam, volnál szíves előre figyelmeztetni?! Csak hogy fel legyek rá készülve! - A limonádés üveg nyakán körözött a mutatóujjával. - Ez jogos kívánság. - bólogattam megértően. - Kösz. - Akkor cserébe te is válaszolsz egy kérdésemre? - kapva kaptam az alkalmom. - De csak egyre. - válaszolta. - Mire tippeltél? Legalább az egyiket áruld el! - unszoltam tovább. - Nem, azt nem! - lesütötte a szemét. - Megígérted, hogy egy kérdésre válaszolsz, és nem szabtál feltételeket. - emlékeztettem. - Te is megszegted az ígéretedet. - vágta vissza. - Csak egyetlen tippet... ígérem, nem nevetlek ki! - próbáltam nyugtatni, de csak azért is tudni akartam mostmár. - Dehogyisnem! - annyira biztos volt magában, gondoltam egy kis bíztatásra kényszerül. Leeresztettem a szemhéjam és aztán kilestem rá a hosszú, fekete pilláimon keresztül. - Kérlek! - leheltem, és felé hajoltam. Lefagyott, majd levegő után kapkodott és megint úgy dübörgött a szíve, mintha az életéért harcolna. - Ehm, mi van? - kérdezte zavarodottan. - Kérlek, áruld el! Csak egyeden icipici tippet mondj! - erősködtem tovább. - Eh, na jó, hát például megmart egy radioaktív pók... - Ez nem valami eredeti! - csúfolódtam, de azért nagy kő esett le a szívemről. - Sajnálom, ennyi telt tőlem! felhúzta az orrát. - Még csak a közelében sem jársz! - ugrattam. - Semmi pók? - Semmi. - És semmi radioaktivitás? - Semmi. - Puff neki! - sóhajtott fel. - Sőt kriptonittal sem lehet ártani nekem. - kuncogtam. - Azt ígérted, nem nevetsz ki, nem emlékszel? - megpróbáltam komoly képet vágni. - Előbb-utóbb úgyis rájövök! - erősködött, de én azt kívántam, bárcsak ne tenné. Akkor több időm maradna vele.
_______________________ Sziasztok! Újból belelendülve, itt lenne egy újabb rész ma is! Ha tetszett, dobd meg egy csillaggal!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
