Tévedhetetlen

- 8 -

Még az nap este Rosalie tombolt, amit persze előre láttam.
- Alice, hogy tehetted ezt? Veszélybe sodortál mindannyiunkat! - járkált fel-alá a nővérem.
- Sajnálom. - suttogtam.
- Rosalie, lehetnél vele megértőbb! - szólt rá Esme.
- Először nézzük meg mit fog mondani a lány. - szólalt meg Emmett.
- Szerintem inkább szabaduljunk meg tőle. Nem fogom egy ember miatt kockáztatni az életem! - sziszegte Rose.
- Nem. Azt nem engedhetem. - morogtam.
- Szerintem sem kéne idáig elmenni. - felelte Carlisle komolyan.
- De mi lesz ha fecsegni fog?
- Nem fog. - feleltem - Láttam, hogy nem fog.
- Te komolyan egy mihaszna ember kezébe helyezed mindannyiunk életét? - szemei égtek a dühtől.
- Rose, higgadj le egy kicsit... - fogta meg a vállát Emmett.
- Nem fogok lehiggadni! - csattant fel - Szeretek itt élni, olyan keveset süt a nap, itt ténlyeg olyan mintha normálisak lennénk! Szóval ha ebből baj lesz, én nem akarok elmenni. - durcáskodott tovább.
- Lehet, hogy nekem egyedül kéne elmennem... - hajtottam le a fejem.
- Nem! - szólalt fel megtört hangon Esme - Így is annyira fáj, hogy Edward elment, nem hagyhatsz itt minket te is... - kérlelő tekintete megtört.
- Szerintem semmiképpen nem mehetsz el. Az csak jobban felkeltené a lány figyelmét és pont akkor kezdene el beszélni szerintem. - szerettem, hogy Carlisle mindig logikusan gondolkodott ilyen helyzetekben.
- A fenébe is! - morgott tovább Rosalie - Tudhattam volna előbb is, hogy merre halad ez az egész... - gondolkodott el.
- Miről beszélsz? - tekintettem rá kérdően.
- Jajj, Alice nem lehetsz ennyire vak. Amúgy is olyan furán viselkedtél mostanában, nem hiszem el, hogy nem vetted észre. - tekintetével lyukat ütött belém.
- Nem tudom miről beszélsz... - fordítottam el a fejem.
- Hiszen te beleestél! - teljesen fel volt háborodva.
Erre mindenki lefagyott. Esme kíváncsian rámpislantott. Carlisle csak mereven állt. A síri csöndet Emmett búgó nevetése törte meg.
- Istenem, tipikus Alice! Egy emberbe, hát ez mekkora! - röhögött tovább. Tipikus Emmett, csak ő tudta meglátni a humort szerencsétlen helyzetemben.
- Beleesni? Mármint szerelembe esni? - csillant fel Esme szeme.
- Nem az nem történhet meg. - próbaltam magabiztos lenni.
- Alice, ez - kezdte volna Carlisle, de engem már elkapott egy látomás. Én és Bella, vagyis egy homályos alak, ugyan ott a patak partján, mint az egyik látomásomnál. Kezem az arcán. Ajkai épp hogy kirajzolódnak, az enyémek pedig megérintik. A testemet elöntötte a forróság, ami nagyon furcsa érzés volt. Mintha mindenem megfeszült volna, de kellemesen.
- Hé, minden oké? - suhant hozzám Esme és elsepert egy hajtincset a szemem elől.
- Khm, persze. - zavarba jöttem.
- Mit láttál Alice? - követelőzött Rosalie.
- Semmit.
- Dehogynem, láttál valamit, csak nem akarod elmondani! - teljesen átlátott rajtam.
- Csak bizonyosságot arra, amit állítottál rólam és Belláról. - nem tudtam elhinni, hogy ezt most tényleg kimondtam.
- Annyira tudtam! - bosszankodott tovább.
- Ez jóval komplikáltabb így. - merengett tovább Carlisle.
- Sajnálom... - teljesen összetörtem.
- Nem sajnálkozni kéne. Hagytad volna inkább, hogy kilapítsa az a hülye furgon! - erre odasiettem hozzá és arcába hajoltam.
- Ne merészelj még egyszer ilyet mondani! - hangom rekedtes a dühtől. Erre csak sértődötten hátrébb lépett egyet.
- Na mostmár aztán tényleg higgadjunk le! - fogta meg a karomat Emmett.
- Mindegy, amúgy is lezártam a témát. Egyszerűen távol tartom magam tőle, oké? És nem fog beszélni. Kész, ennyi. - azzal kirántottam magam a szorításából, elfordtultam és felindultam a szobámba.
- De- szólalt volna meg Rose megint.
- Nem nyitok vitát! - kiabáltam hátra.

Megint az erdőt választottam a fejem kiszellőztetéséhez. Ahogy szaladtam a fák közt, próbáltam koncentrálni arra, hogy mit tegyek a jövőben. Erre két látomás ugrott be. A patak parti kép vagy a karjaimban holtan fekvő Bella. Nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. - nyafogtam magamban - De mindegy, hétfőtől távolságot fogok tartani tőle. Meg tudom hazudtolni a látomásaimat. - győzködtem magam.

Aztán amikor eljött a hétfő, olyan nagy erőbe került, hogy ne menjek oda hozzá. Az első közös órán, még köszönt is nekem.
- Szia Alice! - mosolygott rám.
Erre én csak egy hajszálnyit felé fordultam és biccentettem. Ezekután nem vett rólam tudomást. Ebédnél még egyszer odafordult, hogy rám pillantson. Nagyon nehéz volt visszafognom magam, hogy ne nézzek rá. Az idő csak úgy vánszorgott. Néztem a repedéseket a falon, válaszoltam a tanárok kérdéseire, otthon csak a plafont bámultam és próbáltam nem rá gondolni. Próbáltam nem a látomásra gondolni. Elképzelni, ahogy egyre közelebb és közelebb hajolunk egymáshoz. Nem. Nem fogom veszélynek kitenni se őt, se a családom. El voltam határozva.
Amikor film nézős óra volt, akkor éreztem, hogy csak észrevesz még. Ugyanúgy pattogtak köztünk a szikrák, mint az elhatározásom előtt. Annyira... annyira nehéz volt, nem odahúzódni hozzá. Néha lopott pillantásokat vetett rám, ilyenkor, amiket nem tudtam nem észrevenni a szemem sarkából, de akkor se néztem rá. Nem én.

Ez így ment egy keserves hónapig. Ignoráltuk egymást, de néha, csak néha, még mindig érződött a vonzódás köztünk. Aztán egyik nap, amikor éppen a kocsinál állva vártam a testvéreim, egyszer csak figyelmes lettem valamire. Mike Newton. Ó, hogy bassza meg!
Persze, hogy éppen Bella felé tartott. Eszembe jutott még a látomásom jó pár héttel ezelőttről, ahogy a fiú vigyorogva áll Bella előtt. Komolyan igent fog mondani? Nem hiszem el... - ekkor döntöttem úgy, hogy megtöröm a fogadalmam és a sok hosszú keserves hét után, ránézek.

Ahogy rámeredtem, újra előtörtek az eddig elfojtott érzelmeim. Aztán csak rosszabb lett. Ő visszanézett rám és állta a pillantásom. Tekintete kérdőnek és bizonytalannak tűnt. Egy pár másodperc után, azonban pír kezdett el felkúszni a nyakán, én pedig a hirtelen megrohamozott érzéseimen, alig tudtam uralkodni.
Ekkor ért oda hozzá Mike.
- Szia Bella! - örömmel teli hangján érződött a zavarban léte.
- Szia. - Bella csak továbbra is felém pillantgatott, így nem viszonozta a fiú lelkesedését. Erre megvakarta a tarkóját és félrepillantott. Bennem pedig valami leírhatatlan gyűlőlet lobban a fiú iránt.
- Szóval, khm - megköszörülte a torkát - csak azt szerettem volna kérdezni, hogy... - elhalt a mondat végére a hangja.
- Igen? - nézett rá a lány.
- Hogy, lenne-e kedved eljönni a tavaszi bálra? - totál zavarban volt - Öhm, velem? - kínosan mosolygott.
Bella teljesen lefagyott, én pedig feszülten vártam a választ. A fejemben már vagy ezer féle elképzeltem, hogyan is iktassam ki a fiút úgy a képből, hogy azt senki ne vegye észre.
- Bocsi Mike, azon a hétvégén Seattle-be megyek, szóval nem megyek. - bocsánatkérő mosolyt villantott. Én pedig teljesen meglepődtem. Mégsem úgy történt, ahogy a látomásban láttam.
- Nem tudsz máskor menni? - Mike teljesen letört.
- Nem visszaváltható a jegy. - vonta meg a vállát és rám vetett egy pillantást, amit a fiú is követett a tekintetével. Ellenszenv suhant át az arcán, ahogy rámnézett.
- Hát jó. - révedt a távolba.
- Na jó, figyelj, ha ezt visszamondod Jessicának kitekerem a nyakad, de szerintem ő nagyon szívesen elmenne veled. - Jessica...? Tényleg? - újra felélénkült.
- Jesszus, Mike, hát te vak vagy? - rótta meg a fiút, de nagyon megkönnyebültnek tűnt. Ezután már elengedtem a dolgot, mert csak az iskoláról beszéltek.
A látomásom nem igazolódott be, amit nagyon furcsáltam.

_______________________

Halihó!
Bocsánat a kicsit hosszabb kihagyásért, beteg voltam :(
De visszatértem egy hosszabb résszel, ha tetszett jelezd valahogy! :D

Legyen szép napotok! :)