little sunshine |Sogo × Reader - Befejezett|

𝟩.𝒿𝑒𝑔𝓎𝓏𝑒𝓉

Sogo nővére pár hónapja hunyt el, egy hosszadalmas küzdelem után a betegsége ellen. Évek óta küzdött ellene, viszont év elején a szervezete feladta a harcot. Nagyon nehéz veszteség volt ez mindenkinek. Nem csak Sogo szenvedett akkor, amikor megtörtént ez a szörnyűség. Nekem Mitsuba egy jó barátom volt, ahogy a többieknek is. Sőt...Habár idősebb volt, közel kettő évig voltak együtt Toshival. Mikor az unokatestvérem értesült a hírekről akkor összetört. Elsőnek nem is akarta elhinni, de főképp nem elfogadni, hogy ez történt. Senki se akarta, de mind tudtuk, hogy ez a zord igazság. Mindenki elé nehéz napok néztek, de főleg Sogo és Toshi elé. Ők voltak azok, akiket a legnehezebben lehetett összekaparni. Sőt. A gyász tipikusan egy olyan dolog, ami mindig is veled lesz. Nem fog eltágítani az oldaladról, mindegy hány év telik el. Mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Ez igaz, meg nem is. Attól még, hogy az idő elteleik, nem lesz kevésbá fájdalmas, csak az ember megtanul ezzel együtt élni. Ennek ellenére tudni fogja, hogy az általa szeretett illető már nincsen vele és soha többé nem is láthatja. És ez a nyomasztó és egyben fullasztó érzés képes akár megőrjíteni az embereket. belebolondulsz a gondolatba, hogy nem láthatod már őt és nem érezheted a jelenlétét. Én Mitsuban kívül nem veszítettem még el senkit, de nem szeretném, ha megtörténne. Elég volt nekem az, amikor ő elment. Nem csak magammal kellett küzdenem, de azért is, hogy az unokatestvérem és a barátom rendben legyen. Segíteni akartam nekik, de nem voltam és jelenleg sem vagyok varázsló, aki egyről a kettőre mindent helyre tud hozni. Hosszú utat kellett megtenni mindenkinek, hogy a jelenlegi énje élhessen. De a legnagyobb utat Sogonak kellett megjárnia és elszenvednie. Tudom, hogy képtelen feldolgozni azt, hogy elveszítette a nővérét és mindennap ég benne az a fájdalmas tűz, amit a hiánya lobbantott fel. Szeretnék rajta segíteni, mindennél jobban, de tudom, hogy kevés vagyok. Bárki kevés lenne ahhoz, hogy ezt az űrt helyrehozza a szívében.
  Elég sokáig voltunk az épület mögött és közben pár ember meg is bámult minket. Egyikük se jött oda, de úgy érzem, hogy jobb is ez így. Nem tudtam volna megmagyarázni nekik, hogy mi is a helyzet és nem akartam, hogy jobban felzaklassák Sogot. Neki most nem arra volt szüksége, hogy idegen emberek a részvétüket, vagy a sajnálatukat mutassák felé. Ez volt talán az utolsó dolog, amire jelen pillanatban szüksége volt. Az, hogy mire volt pontosan szüksége, nem tudom. Lehet, hogy rám, lehet, hogy a többiekre, vagy lehet, hogy a nővérére. Nem tudom, ugyanis nem kérdeztem meg tőle és nem akarom azt állítani, hogy jelenleg rám van a legnagyobb szüksége. Ugyanis nem tudom. Közben Kagura hívott engem és Yamazaki is, ugyanis se én, se Sogo nem válaszoltunk a hívásokra. Végül, nagy nehezen, de visszahívtam az egyiküket. Kondo volt az, akit szerettem volna, hogyha most idejön, ugyanis féltem, hogy a többiek nem tudják majd jól kezelni a helyzetet. Kondo hamar meg is jött, és tényleg a legjobban kezelte Sogo állapotát. Néha úgy éreztem, hogy olyan számunkra, akárcsak egy második apuka. Nem hallottam, hogy mit beszélnek és közben Gintoki is megtalált engem, így félrehúzódva elmondtam neki, hogy mi történt és nyomatékosan megkértem, hogy ne piszkálja most Sogot.

  – Azért ekkora gyökér nem vagyok – vonta fel a szemöldökét, miután fejeztem a beszédet.

  – Tudom, hogy nem vagy az. Sajnálom, nem azért mondtam...Tudom, hogy nem tennél ilyet – haraptam az ajkamba.

  – Minden oké? – nézett le rám.

  – Nem... – ráztam meg kicsit a fejemet.

  – Te mindent megteszel, ugye tudod?

  – Mégse tudok neki segíteni soha, amikor ilyen helyzetbe kerül, Gintoki – fontam össze magam előtt a karjaimat.

  – Szerintem normális, ha nem tudod kezelni az ilyen helyzeteket. Minden ember máshogy éli meg és soha nincs korrekt megoldás. Kondo segít neki – bólintott.