Karácsony veled

2. fejezet

- Madison?! - szakított ki Olivia hangja a merengő gondolataimból. 

Úgy fordultam meg, mintha az élet egy lassított felvétel lenne: - Hé Liv. - ejtettem meg egy apró mosolyt, ahogy megláttam a lány arcát. Élénkzöld szemének tekintete rögtön megtalálta az én kékemet, és szinte azonnal magával vitt. Az arca még mindig tele volt apró szeplőkkel, pont úgy, ahogy emlékeztem rá, barna haja hátra volt fogva. Nem sokat változott azóta, hogy utoljára láttam őt. 

Mondani szerettem volna valamit. Akármit, de abban a pillanatban, hogy mindkettőnk magához tért a sokkból, Liv előre vetődött és a nyakamba ugrott. Két karját a nyakam köré fonta, a lábait a derekam köré fűzte és úgy tartotta magát. Én hátráltam pár lépést, veszítve a lendületemből. Egy pillanatra meg is ijedtem attól, hogy hátra esek, de annyi erőm még volt, hogy megtartsam magunkat. 

Lehunytam a szememet és visszaöleltem. Hagytam, hogy az arcát a nyakamnak nyomva öleljen, miközben ő lassan leeresztette a lábait a földre, de nem engedett el. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy könnycseppek áztatják a nyakamat, így lassan elhúzódtam Olivia-tól és a kezemet az arcához emeltem, hogy letöröljem a könnyeit: - Tudom, hogy nem vagyok a legjobb társaság, de azért sírni nem kell. - próbáltam humorosra venni a dolgot, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem. 

Felkuncogott, majd mint aki hirtelen felébredt egy álomból hátra lépett, két öklével megdörzsölte a szemeit és rám nézett: - Te mit keresel itt? - kérdezte. 

- A szüleid nem mondták? - kérdeztem. 

- Mit? - értetlenkedett tovább. 

- Veletek töltöm az ünnepeket. - mondtam és bár továbbra is voltak bennem kétségek a karácsony ünneplését illetően, egy kicsit izgatott is lettem: - Anyukád azt mondta, hogy nincs már szabad szoba a házban, így ha nem bánod nálad szállnék meg. - folytattam.

Nem szólt semmit, csak csendben nézett engem. 

- De ha baj, akkor sem gáz. - mondtam sietve, féltem attól, hogy valami rosszat mondtam: - A kanapé is tökéletes, megbeszélem a szüleiddel. 

- Nem! - kiáltotta hirtelen, majd gyorsan folytatta: - Vagyis n-nem kell, semmi szükség rá. Persze, hogy aludhatsz nálam. - mosolygott kedvesen, kicsit kipirult arccal. 

Visszalépett a szobába, egy kicsit tágabbra nyitva az ajtót, míg én az egyik kezemmel megfogtam a falhoz támasztott matracot, a másikkal pedig húztam magam után a bőröndömet és lepakoltam. Úgy tűnt nagyon dolgozott valamin, mert az íróasztala és az ágya is tele volt szórva papírokkal és könyvekkel: - Nem akarok ám zavarni. - szóltam.

- Mi? - értetlenkedett, majd egy pillanat alatt körbenézett a szobán és a szeme azonnal elkerekedett: - Bocsi, nem számítottam vendégre. Egy házi dolgozatot be kell fejeznem még az ünnepek előtt és fogalmam sincs, hogy miről írjak, viszont ha ez nem lesz meg, akkor annyi a diplomámnak és teljes káosz van a fejemben. 

- Úgy tűnik nem csak ott. - nevettem fel, mire ő szúrós pillantást küldött felém. 

- Tudom. - sóhajtott fel végül: - Rendet rakok, csak egy pillanat. - kezdte el összepakolni a lapokat. 

- Nem kell. - állítottam le: - Nyugodtan dolgozz csak rajta, nem akarom, hogy miattam befejezd, vagy ki gyere abból a ritmusból, amiben benne voltál. Csak felfújom a matracot és ledőlök, ne is foglalkozz velem. 

- Ledőlsz? - vonta össze a szemöldökét: - Miért, baj van? - kérdezte. 

- Nem. - ráztam meg a fejemet azonnal, elhessegetve az érzést, ami arra akart késztetni, hogy igent mondjak: - Csak kicsit másnapos vagyok. Semmi, amit egy kis alvás ne hozna rendbe. - tettem hozzá magyarázatképpen.