Karácsony veled

8. fejezet

A felkelő nap fénye bevilágította az egész szobát és abban a pillanatban, hogy a fény az arcomat érte, mérges lettem a tegnapi énemre, amiért nem figyelt oda eléggé és nem húzta le a redőnyt. Lassan pislogva nyitottam ki a szememet. Az első másodpercekben nehezen fogtam fel, hogy mi is történt. Nem a matracon voltam, amit a közel egy hét alatt már megszoktam, nem nyilallt fájdalom a hátamba. 

Ekkor jutottak eszembe a tegnap történtek. 

Lenéztem. Liv nem mozdult a pozícióból, amit éjszaka vett fel. Arcát továbbra is a nyakamnak nyomta, hosszú, barna haja szétterült a mellkasomon. Nem láttam rá rendesen az arcára, csak a halk szuszogását hallottam. 

Tudtam, hogy a következő lépés az kell, hogy legyen, hogy kiszabadulok a szorításából mielőtt felkel és úgy teszek, mintha ez az egész meg sem történt volna. Lassan megpróbáltam elmozdítani, hogy ne rajtam feküdjön, de nem jártam sikerrel, mert abban a pillanatban, hogy mozogni kezdtem, szorított a fogásán. A kezével, amit a derekam köré font, megmarkolta a pólómat és úgy szorította azt, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. A lábait összefonta az enyémmel, és még jobban neki nyomta az arcát a nyakamnak, bár nem gondoltam, hogy ez egyáltalán lehetséges. 

Nem akart elengedni. 

Féltem ettől az egésztől, mert tudtam, hogy ha felkel, akkor sok mindent meg kell beszélnünk, de érezve a közelségét, a belőle áradó nyugtató melegséget úgy döntöttem, hogy mindez várhat. 

Már nem voltam álmos, képtelen lettem volna tovább aludni, de nem próbálkoztam tovább azzal, hogy kiszabaduljak Liv fogásából. Helyette nyomtam egy puszit a homlokára, és a plafont bámulva vártam, hogy teljen kicsit az idő, miközben milliónyi gondolat cikázott a fejemben. Megannyi végkimenetel, amelyből néhány félelemmel, néhány pedig boldogsággal töltött el. 

- Hmm. - hümmögött.

- Jó reggelt. - válaszoltam, a gyomrom görcsbe rándult. 

- Maddie? - mormolta Liv fáradtan a nyakamba.

- Igen. - feleltem, mire lassan felemelte a fejét: - Hogy érzed magad? - kérdeztem, nem engedtem el őt. 

Pislogott párat, mint aki nem hisz a szemének, majd vett egy mély levegőt, kicsit mintha megnyugodott volna, hogy engem lát, aztán visszafeküdt, de ezúttal a fejét a párnára fektette és távolabb ment tőlem: - Mintha a fejem szét akarna robbanni. - morogta.

Felnevettem: - Az után az alkohol mennyiség után, amit megittál, nem csodálom. - mondtam, miközben elhelyezkedtem ülő pozícióba, majd az éjjeliszekrényről elvettem a vizet és a fájdalomcsillapítót: - Tessék, ez majd segít. - adtam át neki. 

- Köszönöm. - suttogta, kezembe adva a mostanra már üres poharat, majd visszadőlt az ágyra: - Hogy jöttem haza? - kérdezte. 

- Haza hoztalak. - feleltem: - A többiek még maradni akartak, de annyira taccsra vágtad magad, hogy szóltam Ruby-nak, és miután rávettelek arra, hogy hajlandó legyél velem utazni, eljöttünk. - mondtam. 

- Ó... - csak ennyi hagyta el a száját: - S-sajnálom, ha gondot okoztam. - dadogta: - Nem szoktam ennyit inni. 

- Semmi baj. - ráztam a fejemet. Nem haragudtam, nem volt miért. Viszont tudtam, hogy minden mögött több dolog áll és ez nem valami, amit csak úgy el fogunk engedni. Legalábbis én nem: - Viszont... - folytattam: - ...azt hiszem, hogy beszélnünk kéne. 

Nyelt egy nagyot, bár nem tűnt meglepettnek. Éppen válaszra nyitotta a száját, amikor kopogtak a szoba ajtaján: - Liv, Mads! - hallatszódott Ruby hangja: - Ébresztő, már mindenki itt van.