Karácsony veled

6. fejezet

- Merre jártatok? - kérdezte Liv, ahogy beléptem a szobájába. Az íróasztalánál ült, a gépén a beadandó volt megnyitva, amit már hét elején is írt, de az érkezésemre megfordult a székével és kíváncsian pillantott rám.

- Ruby-nak meg kellett vennie néhány ajándékot. - ásítottam: - Úgy döntött, hogy magával vonszol. - tettem hozzá. 

- Jól hangzik. - mosolygott, de a szemében látszott, hogy valamit magában tart. Leültem az ágyára, közel az asztalhoz, aminél éppen ült. Két könyökömmel a combomra támaszkodtam, míg azonnal elvonta rólam a tekintetét, mintha félne a szemembe nézni, majd két kezét a billentyűzetre helyezte és begépelt két mondatot, amit aztán azonnal ki is törölt egy ideges, fáradt sóhaj kíséretében. 

- Ez még ugyanaz? - kérdeztem. 

- Mi? - kérdezett vissza zavartan. 

- A beadandó, amit hét elején írtál. - biccentettem a gép felé. 

- Ó. - világosodott meg: - Igen, ez még az. Megakadtam. - nevette el magát keservesen. 

Kicsit előrébb dőltem, hogy jobban rálássak a laptop képernyőjére: - Melyik résszel? - faggatóztam. 

- Van benne egy elemzés és valamiért úgy érzem, hogy nem jó. Nem állnak össze a mondatok, olyan, mintha nem lenne semmi értelmük. - panaszkodott elkeseredetten: - Már nem tudom mit csináljak vele, éjfélig kellene leadnom. 

Hümmögve felé nyújtottam a karomat: - Ide adod? - kérdeztem, ő pedig összevonta a szemöldökét: - A laptopot. - tettem hozzá. 

Továbbra is zavartnak tűnt, de szó nélkül a kezembe adta a gépét, én pedig elvéve azt, feljebb ültem az ágyán, a hátamat a falnak támasztottam, a gépet pedig az ölembe tettem. Liv továbbra sem szólalt meg. Eleinte csak a tekintetét éreztem magamon, aztán kis idő múlva felkelt a székből és átköltözött mellém az ágyra, nekem pedig erőt kellett vennem magamon, hogy ne tereljen el a tervemtől. 

Végigolvastam az esszé minden egyes szavát, ahol hibát láttam kijavítottam, miközben Liv megmutatta azokat a részeket is, amikben nem biztos, így segítettem neki kijavítani őket. Sok időt töltöttünk el a tökéletesítéssel, mert Liv-nek előjött a maximalista énje, én pedig mindent hajlandó voltam megtenni azért, hogy segítsek neki. 

- Ennyi? - kérdeztem tőle, ahogy az utolsó szavakat is átolvastuk újra. 

Válasz helyett szinte rám ugrott és magához ölelt, amit fél kézzel viszonoztam, míg a másik kezemmel a laptopot tartottam: - Köszönöm. - mormolta a fülembe.

- Szívesen. - pusziltam meg a homlokát, ami miatt Liv azonnal elhúzódott tőlem, majd sietve kivette a laptopot a kezemből és visszaült az asztalához.

- El kell küldenem. - szólt sietve. Próbáltam visszatartani a nevetésemet, de a mosolyt az arcomon már nem tudtam leplezni, így egy halk nevetés féle hagyta el a számat, amire Liv azonnal felém kapta a fejét: - Mit nevetsz? - kérdezte. 

Megráztam a fejemet, továbbra is mosolyogva: - Nem nevetek. - feleltem. 

- De igen. - vágta rá, az arca továbbra is piros volt. 

- Oké, talán egy kicsit. - ismertem be, aztán én magam sem tudom, hogy mi lelt, de még hozzátettem: - De csak mert aranyos vagy. 

- Szerinted aranyos vagyok? - kérdezett vissza meglepetten. 

- Nem tudom miért lepődsz meg, Liv. - keltem fel az ágyáról, hogy lesétáljak egy pohár vízért. Kettőnkön kívül már biztosan mindenki aludt, vagy külön vonult, élvezni az utolsó nyugodt estét, így tudtam, hogy nem fogok összefutni senkivel sem: - Mindig is annak találtalak. - tettem hozzá, mielőtt kisétáltam az ajtón.