Farkasok (3. rész)

20. rész

Négy testvér szemszöge:

  A napok mintha teljesen összemosódtak volna, Luciána már azt se tudta hány nap telt el azóta, hogy megtudta a hírt. Éjszakái éberen teltek, de mintha a szervezete nem is vágyott volna az alvásra. Még az első nap nem bírta elfogadni amit megtudott, gondolatai nem hagyták nyugodni és makacsul hárította el a tényt. De aztán mint egy hullám lecsapott rá, és nem tudta már többet tagadni. Drapp meghalt. Sose fogja már látni a hímet, nem fogja hallani a hangját. A támasza, akire egész életében számíthatott eltűnt, és még el se tudtak búcsúzni egymástól. Hogy hogyan bírta rá minden nap mozgásra az izmait nem tudta volna megmondani. Álomszerű világban élt, érzelmei eltompultak és azt se vette észre, hogy mi történik körülötte.

Az első éjszaka, ami már lassan egy öt napja volt még tudot valamennyit aludni. Ám amikor az éjszaka közepén felkelt, és lecsapott rá a szomorúság, lezárva légutait és olyan borzalmas nyomást helyezve a tüdejére, hogy azt hitte ő maga is megfog halni, többet meg se próbált aludni Luciána. Vállalt minden járőrt, őrt állt éjszaka, és a kimerültségig tolta szervezetét. Olyan határoknál járt a teste most, amiket ezelőtt még sose élt át. Virágon nyilvánvaló volt a kétségbeesés, a falkán belül mindenki más látta, de Luciána már azt se vette észre. Nem tűnt fel neki saját lányának a fátyolos tekintete ahogy próbálja az anyját rávenni, hogy egyen, attól tartva, hogy a végén nem csak apját, de édesanyját is gyászolnia kell. Voltak pillanatok amikor Luciána nyílt karokkal várta volna a halált, hisz könnyebb lett volna örökre megszabadulni az el nem tűnő nyomástól ami szinte összeroppantotta a mellkasát.

-Kimehetek egy járőrre?- szólalt meg a hangja, de Luciána mintha csak a távolból hallotta volna. Homályosan látta a szemei előtt Szilt aki az ideiglenes betának nevezett ki Tövis, míg Zsálya a kölykeivel foglalkozott.

-Most nem Luciána, pihenjél egy kicsit, kérlek. Egyél valamit, aludjál, úgy nézel ki mint egy élőhalott.- Szil finoman az orrával a tegnapról félrerakott nyúl felé irányította Luciánát, de a régi alpha csak meg rázta a fejét.

-Nem vagyok éhes.- azzal elsétált Szil mellett, nem figyelve a nőstény kiáltásaira és kiment a táborból.

  Cseppkő az erdőben sétált, Homokkal az oldalán. Fiának jött ki segíteni a gyógynövény keresésben, emiatt pedig most is elárasztotta az orrát az édeskés illata a dércsípte magyalleveleknek és bogyóknak.

-Láttad mostanában Lepkét, Homok?- kérdezte Cseppkő amikor már nem bírta ki tovább, hogy csöndben sétálnak. Fia megtorpant, és bár nem tudatosan, de megemelkedett a farkas hátán az aranybarna szőr.

-Talán túl sokat is. Rám szállt.- a rövid válaszok hallatán Cseppkő csak még jobban aggódni kezdett lányáért, és bár látszott Homokon, hogy nem jól érinti a téma, most már nem hagyhatta annyiban.

-Mármint?- Homok oldalra nézett Cseppkőre, szemeiből csak úgy sütött szemrehányás, de végül csak válaszra nyitotta a száját.

-Folyton odajön, és aztán áradozik nekem Karomról. Úgy beszél róla, mintha ő maga lenne a megváltónk és mindenkinek térdre kéne borulnia előtte. Eddig is meg voltam róla győződve, hogy valami nincs rendben Lepkénél apa, de most már szerintem Rét se próbálná meg letagadni. Bele kell nézni a szemeibe, a hideg ráz tőle, semmi empátiát vagy farkasi érzelmet nem tudsz bennük felfedezni. Akárhogy keresem már nem találom benne a drága nővért akivel felnőttem.- mintha csak jobban nyomatékosítani próbálná a mondandóját a hideg futott át Homokon és felborzolta a szőrét. -Ott látok valami zöldet a hó alatt, nézzük meg.-

A keserű íz elárasztotta Cseppkő száját ahogy a gyógyító indult. Nem is vette észre, de fogaival összenyomta az eddig oly óvatosan tartott leveleket, és a nedvük elárasztotta a száját.