𝔹𝕖𝕥𝕨𝕖𝕖𝕟 𝕕𝕖𝕞𝕠𝕟𝕤 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 horror 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

Véres nappal

Erre a részre is vonatkozik a figyelmeztetés. Aki nem bírja, ne olvassa❤
-----------

"-Ne mozogj annyit, még ránk talál. -bök oldalba a kislány."

-Már ránk talált. -vicsorgok, és a kezembe útközben felkapott elemlámpát felkapcsolva megmutatom neki eltorzult arcom.

A lány felsikít én pedig nevetve vájom mellkasába karmaim, s úgy emelem magasba, hogy kidobva a szekrényből, repüljön a falnak.
Teste vére foltot hagyva a fehér falon, csúszik le a földre, maga után piros csíkot húzva, s ahogy leérkezik ülésbe, egyből oldalra dől és nem moccan többet. Ez vicces volt.
Kócos haja fejébe lóg, így nem láthatom arcát és kidülledt szemeit, azonban vérben úszó teste pótolja a látványt.

Jöhet a másik kettő.

Karmaim eltüntetem és ismét egy ártatlan fiú kinézetét alakítom, így szaladok át a szülők szobájába.

-Unnie hol vagy? Hova bújtatok? -alakítom tökéletesen a kétségbeesett kisgyereket.

-Eunu itt vagyunk az ágy alatt. -suttogja a srác nővére. Annyira naivak.

-Unnie gyere ki, félek. -szipogok, mire a legnagyobb testvér előbúj.

-Én is, de minden rendben lesz. -szorít magához. Itt az idő.

Szám mosolyra húzom, karmaim pedig hátába döföm.

-Ah. -csuklik térdre fájdalmasan. Szájából vér folyik ki, s úgy néz felém értetlenül, mikor azonban démoni sármom mutatom felé, félelem ittasan dől oldalra. Nincs ereje. Olyan gyenge. Bár egy halandótól nem is várhatnék mást.

-Unnie! -bújik elő a kisebbik nagy testvér, mielőtt azonban bármit tehetett volna megragadtam fejét és úgy fordítottam magam felé. Két kezemmel szorítottam össze a koponyáját egyre erőteljesebben minek az eredménye óriás sikoltozás és egy nagy reccsenés lett, ahogy koponyája összetört. Ez könnyű volt. Azt hittem nehezebb összeroppantani egy ember koponyáját, de úgy látszik ebben tévedtem, abban viszont nem, hogy mulatságos látvány lesz.

A hátam mögül szipogás hallatszott. A lány még él, ő nyöszög.

Lassan fordulok felé, majd taposok hátára. Már eleve hasán feküdt elterülve így csak rá kellett nehezednem. Minden erőmet beleadva nyomtam lefelé bordáit, míg azok el nem törve szúrták át tüdejét. "Unnie" fuldokolva kapkodta egy ideig a levegőt, mi egyre hörgősebb lett, egy idő után pedig elhallgatva csattant feje a padlón. 

Már csak egy van hátra. Az akinek a testében vagyok.

Kisétáltam a testéből, majd lementem. Egy fél perc múlva fel fog ébredni két nagyobbik testvére hullája mellett, ahonnan menekülni próbál, így egyenesen a kijárat felé a földszintre fog szaladni, én viszont itt várom a két halott szülőjén csücsülve. Gonosz dolog? Igen. De minél gonoszabb annál jobban élvezem.

A kis srác nagy sikítások közepette ébred és legalább öt percbe telik mire sokkos állapotán túllendülve, fejvesztve rohan lefelé. Könnyei megállás nélkül folynak egybe taknyával, amit hanyagul ruhája ujjába töröl. Na igen, ezért sem bírom a kölyköket. Undorítóak.

A srác, pontosabban nővérétől tudom, hogy név szerint Eunu ijedten torpan meg ahogyan meglát. Lába földbe gyökerezik és ahogyan szemembe néz önmagamra emlékeztet.

-Eomma (anya)! Pa (apa)! -néz az alattam lévőkre, de nem szomorúan, inkább csodálkozva, majd rám vezeti tekintetét. -Hogy csináltad? -kérdi, mire meghökkenek. Tényleg érdekli? Nem úgy tűnik mint aki tetteti, ráadásul a félelem nyomát sem érzem benne.

-Démon vagyok. -felelem egyszerűen és próbálok ijesztőbbnek tűnni. Félnie kellene tőlem! Megöltem a családját!

-Samnu? (Ázsiai démon)- teszi fel újabb kérdését.

-Nem. Dommiel (félelem patrónusa)! -vágom rá dühösen, neki meg tátva marad a szája.

-Menő. -böki ki végül, mire értetlenül meredek rá. -Lehetek olyan mint te? Nagy erőd van? Hogy lett ekkora karmod? Jó a látásod? A pokolban laksz? Lucifer tényleg piros? -bombáz még több kérdéssel. Mi a picsa????

-Idegesítesz. -nyögöm ki végül, majd felállok, hátat fordítok neki és elhagyom a házat, őt ott hagyva, de épphogy kiértem, meghallottam az ajtó nyitódását.

-Mit akarsz? -förmedek rá.

-Veled megyek. -vigyorog.

-Nem! -mondom parancsolóan.

-Itt nem maradhatok. Megöltél mindenkit. Szóval vigyél magaddal! -erősködik. Tényleg olyan mint én voltam kicsiként.

Megöljem? De úgy nem jó, ha nem fél... Velem mégsem jöhet, hisz ember gyerek. Nem bírom az embereket. Sem a gyerekeket.

-Ahj. -sóhajtok. Egy választásom maradt. Átváltoztatom és brutális sorozatgyilkos démont nevelek belőle... -Oké. -egyezek bele, hogy velem tartson, és karmaimmal határozott mozdulatot téve karmolom meg. Csak akkor működik ha életben marad, így figyeltem rá, hogy ne legyen halálos, és a sebbe hagytam, hogy fekete folyadék folyjon.

Másnapra lesz egy démon tanoncom, akit rosszra tanítva kell felnevelnem. Mondhatni lett egy fiam...

Vége

(Következő részben található a szokásos lezárás + információval. Ha tetszett, lapozz tovább❤)