Chuuya fanfiction

23.

  Megfigyelte, ahogy Dazai komótosan elpakolja az elsősegélykészletet. Azon töprengett, hogy vajon ironikus vagy logikus-e  az, hogy található a szuicid hajlamúnál ilyesmi. A pattogó parázsra emelte a tekintetét.

- Manapság jól fizet az Iroda, ha egy ilyen házra futja - törte meg a csendet, majd a fotel karfájára helyezte kalapját.

- Egy üzletembertől foglaltuk le... pár nap alatt belaktam - vigyorodott el ravaszan a másik, a szekrény tetejére csúsztatta a dobozt, ezt követően lábujjhegyen, nagy lépteket téve megközelítette a fejfedőt. Chuuyának hátra sem kellett néznie, azonnal az ölébe húzta azt - Figyelj, ugye tudod, hogy a "rögvest megeszem a kalapom" csak egy szófordulat? - mosolyogott a másik szelíden, miután felhagyott a lopási kísérlet gondolatával.

- Főleg, hogy nem a te kalapod - szúrós szemeivel még mindig távolságtartásra intette a másikat. Minden olyan lenne mint régen, ha nem ásott volna szakadékot közöttük a váratlan búcsú és egy beteljesületlen prófécia. A vörös már nem neheztelésből utasította el a közelséget.  A meg nem értettség bizonytalansághoz, a bizonytalanság félelemhez vezetett. Mi a biztosíték arra, hogy már nem eldobható a kötszeres számára? Hogyan is tudhatná ezt, amikor még a másik sem érti teljesen miért döntött úgy, ahogy.  Egy ideig csak  ekképpen fejtegették egymás gondolatait, majd a vörös száján oly lágyan kezdtek kiszűrődni a szavak, mintha finom homokszemek gördültek volna át egy ásó pengéjének szélén - Az egyedüli, amit nem értesz a világon, az te magad vagy, nem igaz? - maga elé bámult. Úgy érezte, akkor képes őszinte feleletre bírni a másikat, ha nem ijeszti meg fürkésző tekintetével - Mindent előre kiötölsz, ellenben... - meg kellett erőltetnie magát, hogy ne keresse a másik tekintetét. Furdalta a kíváncsiság, hogy tényleg az igazságra tapintott-e. Más esetében könnyen kiderülhetett volna, csak egy pillantásába kerülne, de Dazai rögtön palástolná valódi érzelmeit. 

- Ellenben...? - hangja halk és óvatos volt. Chuuya úgy érezte, talán tényleg ráérzett. Talán ő lesz az egyetlen, aki átláthat a csipkézett hazugságfüggönyök mögött.

- Nem hiszem, hogy szánt szándékkal hagytál ott. Aggathatsz rá mindenféle körülményt, csavarhatod a szálakat úgy, hogy indokul szolgáljon, de magad sem tudod, miért tetted - állkapcsa összefeszült. Már nem az aggasztotta, hogy esetleg nem lesz igaza, annál inkább tartott attól, hogy mi következik ezután, ha a másik egyetért vele. Megint felszívódik majd? Még az is megfordult a fejében, hogy a másik megöli majd ezért. Némaság uralkodott el a szobában. A vörös tekintete legyökerezett a mintás perzsaszőnyegen.  Kivételesen nem sértegetni szándékozta a másikat, de úgy érezte mélyen megsebezte ezzel. A várakozással teli másodpercek óráknak bizonyultak, megítélni sem tudta mióta időznek ott mozdulatlanul, s hogy mennyi időre van még szüksége a bársonybarna hajúnak. 

 Minden erejét összeszedve kezdte megemelni a tekintetét, s mikor végre hátrafordult, hogy meggyőződjön a helyzet súlyosságáról egy világ dőlt össze benne. Mellkasa görcsösen megfeszült, egész testén gyengeség lett úrrá, szeme alsó ívére kiszorultak könnyei. Dazai sehol sem volt.