Chuuya fanfiction

18.

Megelégelte, hogy az örökkévalóságig várjon a ravasz szeműre. Lelkében az emlékek megfeketedtek, a Dazai utáni epedése gyűlöletté alakult. Rendben szedte magát. Kiszelőztetett és rendet rakott. Több napba telt mire a kis lakás a régi formájában tündökölt. Megcsináltatta rossz ruháit, a kalapját kitisztitotta. Határozottnak érezte magát, még a kötszeres sem állhatott az útjába. Munkába érve Mori szokásos agymosást tartott, de kivételesen most figyelt is mit mondanak neki.
- Üdv újra itt, Chuuya-kun - mondta kényelmesen, mire a vörös megemelte a kalapját és bólintott. Már semmi sem tartotta vissza, hogy a legjobbat hozza ki magából.
Mori kihasználva a lehetőséget új munkát adott:
- Van egy kis szövetkezet a délnyugati part mentén. Nagyrészt 20-30 éves tagokból áll, és egyre nagyobb területen tevékenykednek. Még csak fel annyian vannak, mint mi. Nem hagyhatjuk, hogy a fejünkre nőjjenek, érted mire gondolok, igaz? - a kalapos egyetértően bólintott, majd sarkon fordulva távozni készült - Tudassuk mindenkivel, hogy ott jártunk - még egy utolsó "igenis"-t ejtett ki a száját, és távozott.
Amikor a parthoz ért már várták. Nagyrészt képesség nélküli emberekről volt szó.
- Mi az, Nakahara? Már kezdtünk eltemetni - lógott ki egy önelégült mosoly egy maszk alól. Már nincs társa, így nem használhatja akármikor a megszállottságot, de jelenesetben nem is érezte szükségét.
- Üdvözli Önöket a Dokk Maffia - jelentette ki teljesen hidegvérrel, miközben lassan előhúzta a kését a zakójából.
Pár perc múlva mindenki a földön hevert, minden ellenállásra képtelen személlyel végzett, de a bűntudat meg se kocogtatta a vörös vállát. Az utolsó könyörgő túlélőn taposott, amikor a visszacsengettek Mori szavai - Féljék a nevünket - esett ki teljesen hideg vérrel a száján, majd életben hagyva az egyetlen szuszogót eltűnt.