A még tiszta vérem

13. Fejezet- Az ösztön

A ház ahol tartózkodtunk Louisé volt, így ő már hozzá volt szokva a hasonló különös hangokhoz. Általában vagy egy sündisznó turkált az ablak alatt, vagy pedig egy eltévedt őzgidát vonzott oda a fényáradat a sötétben. Most sem gondolt egyébre, így hát felállt, és elindult az ajtó felé, hogy azért leellenőrizze, hogy biztos csak egy állat-e a zaj okozója. A bejárati ajtón volt egy aprócska lyuk melyen ki lehetett nézni, s azon áttekintve látta meg Louis azt az alakot akit most legkevésbé szerettünk volna látni. Egy ember. Egy hús vér ember, aki épp kopogni készült. A folyamatot megállítva a ház tulajdonosa rögvest kinyitotta az ajtót, s ezzel meg is pillanthatta az illetőt, aki a bejáratnál állt. Egy öreg alacsony bácsi volt az. Ősz haja feje búbján már csak szálanként volt. Haja talán már nem nagyon volt, ám egy fejlámpa díszelgett cserébe a homlokán. Túra felszerelésben volt, hátizsákkal, túrabakanccsal, s egy térképpel a kezében.

-Jó estét!-szólalt meg a tata kedves, meleg hanggal.-Elnézését kérem a késői zavarásért, ám eltévedtem, és azt szerettem volna megkérdezni, hogy esetleg nem maradhatnék-e itt, míg egy kicsit ki nem világosodik.-Louis egyből megfordul, és felém tekintett, aki már majdnem ott állt mögötte.

-Mi járatban van itt ez a férfi?- kérdeztem mézes mázas hangon Louist.

-Az úr azt állítja, hogy eltévedt, és szeretne itt maradni, míg fel nem kel a nap.-válaszolta a megszokott unott, és monoton hangon a ház feje.

-Jó estét önnek is, fiatalember! A nevem Caleb. Igazán röstellem, hogy így megzavarom önöket, az este folyamán, ám tényleg fogalmam sincs, hogy hova, vagy merre kéne most mennem. Kérem segítsenek nekem jó urak!- könyörgött a vénség. Louisra néztem, és ő is rám, majd én szólaltam meg hamarabb.

-Ha tényleg így van, akkor kérem fáradjon be, és vegye le a cipőjét! A társam majd ad önnek egy papucsot, addig én elszaladok egy vállfáért, hogy legyen mire akasztania a kabátját.-és ezzel a lendülettel már el is indultam a konyhába, hogy onnan elhozzak egy eszközt. Megragadtam egy kést, majd Nancyhez hajoltam.

-Figyelj Nancy! Kérlek figyelj most rám nagyon jól. Itt van egy gonosz ember, és nem akarom, hogy bajod essen. Ha most elbújsz az asztal alá, és itt maradsz minden áron, akkor nem lesz baj. Csak akkor jöhetsz elő, ha majd azt mondom. Értetted?!- A kislány megszeppent. Nem tudta, hogy most mi folyik körülötte már megint, ám mivel félelme megint uralkodni kezdett felette, csak bólintott, majd lebukott az asztal alá. Felegyenesedtem, majd a konyhában lévő már használatba vett kést megragadtam, s  az eszközzel felszerelve tértem vissza a vendéghez. Nem nézett rám a váratlanul érkezett férfi, mivel pont a cipőjét készült levetni, így tehát zavartalanul tudtam megközelíteni az urat. Louis volt az egyetlen aki rám nézett, és látta, hogy nem vállfával érek vissza hanem egy késsel. Először meglepetten bambult felém, majd vette a lapot, és azonnal rátapasztotta egyik kezét a férfi szájára, így az nem tudott hangot kiadni. Gyorsan kellett cselekednem. Nem lett volna olyannyira zavaró tényező, és nem is kellett volna ilyen hamar megölnöm, de túl sok kockázatot okoz az, hogy nem tudjuk van-e  nála telefon.Ezt most nem az élvezet kedvéért csináltam, ez szükségszerű volt. A tettemben semmi megbánásra adó ok nem volt. Az emberek nem azért léteznek, hogy kiélvezzék a föld által adott kincseket, vagy a gyönyört ami körülveszi őket. Sokkal inkább azért cselekednek, hogy túléljenek. Az ösztönök megmaradtak bennünk még egykori állatokban, és ha ezek az ösztönök beindulnak, akkor egy egyszerű ember semmissé válik a megvadult illetőhöz képest. Ha meg kell védened magad és rettegsz, akkor ölsz, ha éhezel, nem habozol, rabolsz, gyilkolsz, és minden dédelgetett értéked, elved, porrá foszlik, és csak egy gondolat marad benned: ,,Élj túl!" Ez a két szó ismétlődik meg a fejedben annyiszor, míg tényleg elhiszed, hogy amit teszel, az jó, és hogy jogos. Én is ebbe a hibába estem. Az ösztöneim éltettek. A gondolkozás háttérbe szorult, és az egyetlen ami bennem maradt, az a túlélési vágy. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy telefonhívással a kukába vágja egy öreg ember az életem. Nem engedhettem meg, hogy véget érjen "emelkedésem" pont mikor még csak izgalmassá válhatott volna ez az egész, köztem és Louis között. Meg kell mentenem magam, Louist, kettőnket, akik csak élvezték ezt a hasztalan, petyhüdt életet. Még ha számunkra nem is volt az élet egy kihívás, mi valahogy mégis érdekessé varázsoltuk. Volt mit csinálnunk, szórakoztunk, és mindezekért cserébe az életünk volt a tét, csakúgy mint a többi embernek. Az nem volt lényeges, hogy azok akikkel végeztünk, már nem teljesedhetnek ki, hisz az ember önző. Nem lehet megmondani, hogy az volt-e jó, hogy régen odafigyeltünk a társainkra, vagy pedig, a mai világ a helyes. Hogy senkit sem érdekel a másik nyomora, hogy senki sem avatkozik be. Talán régen a régi módszerek voltak jók, a mostani világban, az új módszerek. Azt teszel amit akarsz. Hiába lázadunk ellene, hiába adományozunk szegényeknek, hiába segítenek az orvosok, ezek mind csak rosszabbítanak a helyzetünkön. Mondhatják azt, hogy minden emberi élet számít, és ez ellen nem is vitatkozhatunk, de kimondhatjuk-e azt, hogy sokan vagyunk? Túl sok ember, túl kicsi földeken. A csaták, háborúk eddig korlátozta a népet, de így, hogy szinte nyugalom vesz minket körül, nincs más csak a véletlen baleset által okozott halálok, illetve egyes betegség. Ám ha nincs ami megfékezze az embereket a nyomortól, akkor vajon mi a megoldás? Ez. Ez a megoldás! A Földön isteneknek számítunk, mi, kik itt vagyunk, és tisztátlanná válunk, csak az örömért, boldogságért szabadságért. Mindezért csak annyit teszünk, hogy az alapból túl sok ember közül eltüntetünk párat. Ezért lehetnének hálásak a megkímélt emberek, hisz megóvtuk őket, miközben mi a mulatságtól elkábulunk. Ám ezek után, tán még mindig elég jogos a kérdés: ,,Miért pont ember?" Hogy miért az ember kell az isteneknek? Egyszerű! Hisz csak az ember tud beszélni, hisz csak az ember tudott eddig eljutni az evolúcióban, hisz csak az ember tud igazán érezni, hisz csak az ember az, ami igazán nemes. Nem élvezhetsz valamit, ha az nem elég kielégítő. Ha te örömkönnyeket akarsz hullajtani, azt egy egér agyontaposásával nem fogod elérni. Ez olyan mint a vadászat. Minél nagyobb agancsú szarvast lősz le, annál jobbnak érzed magad. Itt is minden ugyan olyan, csak mégis sokkalta érdekesebb, és több ész kell hozzá, mint egy puska megfogásához. Az én vadászatom a legnemesebb mind közül. Istennek nevezhetem magam, hisz én, az emberi faj egyik példánya, a többi példány fölé kerekedtem.