A még tiszta vérem

14. Fejezet- Szem a lélek tükre

Csend honolt az erdő minden zegzugában. Zavartalannak tűnk az élet. Egyedül egy hely volt a hatalmas fa-rengetegben mely' különös volt. Egyedül az én szívem zakatolt oly hevesen, hogy az már a gyorsaságtól majdnem felrobbant. Karjaim remegtek, s lélegzetem fülemben hallottam. Így hevertem a földön, esetlenül, reménytelenül, és állattá fajulva. Gondolatok már nem gyötörték a fejemet. Ebből az állapotból egy ajtó nyitódása rángatott ki. A házból áradó fény beragyogta a sarat melyben a szerény személyem feküdt. A fekete alak ki az ajtóban volt, kilépett a meleg házból, majd megragadva a hajamnál, maga után kezdett el vonszolni, egész a házig. A bejárat után a folyosóra léptünk, hol az egyik ajtó mögött egy lépcső lapult. Azon még mindig Louis rángatott föl,s én a fájdalomtól csak nyüszíteni tudtam, azt is csak oly halkan, hogy a léptek zaja teljesen elfedte azokat. Próbáltam lábra állni, s úgy követni a nálam idősebbet, de semmi esélyem nem volt tartani a tempót. Az emeleten szintén egy rideg, kihalt, poros és sötét folyosó fogadott minket. Olyan volt a hangulat, mint amikor a nyúl érzi, hogy bajban van, és hogy valaki les őreá. A falaknak füle, és szemei voltak. A második emeleten mindenki prédává alacsonyodott a ház urával szemben. A legvilágosabb ajtót kitárva, teljes erővel bataszított oda Louise. Amint egy kissé fel tudtam nézni, egyből ránéztem az ajtóban állóra.

-Tíz perced van arra, hogy összeszedd magad, de annál egy perccel se több, se kevesebb. Amint végeztél, gyere le, már nem kell sokat várnunk, és elkészül a vacsora.- Ezzel bevágta az ajtót, s még annak túloldaláról visszaszólt.-A mosdókagylóban van törölköző, és egy adag ruha, amit felvehetsz.

A fürdő, egy meglepően szépen karban tartott helyiség volt. Az emelet láttán az ember inkább csótányokat képzelt volna a fürdőbe, és WC-ből kimászó patkányokat, ám az a látvány ami a szemem elé tárult, az sokkalta kielégítőbb volt. Minden kerámiafelület csillogásig volt tisztítva. Mind, kivéve a mosdókagylót. A ruhákat kiszedve belőle, igen hamar meg lehetett benne találni az emberi test egyik alkotóelemét. Nem csak a fehér felületeket, tehát a csempét fogta be pirosra, de még a csapot is ellepte. A vérfoltokat tanulmányozva tekintetem összefutott sajátoméval a velem szemben elhelyezkedő tükörben lévő képemmel. Mondhatni, hogy nem voltam épp a legjobb formámban. Szemeim vörösek voltak az abba belecsöpögött esőtől, hajam saras volt, testemen több helyen is a piros folyadék díszelgett. Nem tudtam, hogy mit érezzek saját meggyötört látványomat megpillantva. Minek kéne lennem, s mi is vagyok én most valójában. Fogalmatlanul álltam magam előtt, és talán örökké úgy is maradtam volna, ha a ferde falú szoba tetején nyílt ablakon be nem zuhant volna egy varjú, melynek egyik szárnyán egy harapásnyom látszódott. A madár mozdulatlanul maradt, s gombszemeivel egy pillantást vetett rám, ki az egyedüli volt rajta kívül a szobában..

- Milyen szerencsétlen.-mondom undorodva, s közben már nyúltam is valami eszköz után amivel végezhetni tudnék a nyomorult teremtménnyel. Nem sok időm maradt a válogatásra, mert a madár, mintha ismerte volna az általam beszélt nyelvet, törött szárnya ellenére felreppent, s utálójának arcába kapott. Egyből a fejemhez kaptam, s megragadtam a madarat, mely ettől csak még vadabban kezdte el kaparászni a tekintetemet.

-A szentségidet te dög!- üvöltöttem fel iszonyatos haragomban. - Takarodj már ki a pofámból, te kétszersültnek való kapirgáló kis faggyú!- dörmedtem rá az állatra. Szintén, mintha csak a nyelvet beszélte volna, szemembe mélyesztette erős karmait. A dög lenyugodott, s elcsendesült. Nem csapdosott már tovább, s nem is adott hangot. Csak bámult rám, akárcsak egy ártatlan,mindeközben én egyik kezemben tartottam az állatot, másikkal pedig a szememet fogtam le, félve attól, hogy annak valami baja esett. Arcomat több kisebb-nagyobb karcolás fedte s néhányból még a vér is kiserkent egy-két csöpp formájában. Mikor szememhez tartott kezemmel megéreztem a folyadék állagát, rögvest a földre vágtam a madarat, és a tükörhöz siettem. Abba belepillantani csak egy szemmel tudtam, ugyanis a másik igen csak nagy fájdalmat okozott nekem. Mind két kézfejemet használva kifeszítettem a fájós szememet, így megakadályoztam annak lehetőségét, hogy hunyorogjak szemem nyitvatartása közben. mikor megpillantottam magam, láttam, hogy a vad, mi egy pillanattal előtte még csak bezuhant a szobába, íriszemnek s pupillámnak mértani közepét függőlegesen kettémetszette. Óhatatlan fájdalmat éreztem, ám a látszat annál kedvezőbbé kezdett válni, minél többet bámultam a sebet. Abban a pillanatban, mintha még mind a két szememmel látni tudtam volna, mélyen magamba láttam. Mintha a seb, mi látószervemet nyitotta meg, valóban egy utat vágott volna a lelkembe. Végre valahára életemben először megértettem, a mondást miszerint: "A szem a lélek tükre." S milyen igaz is! Amit az a szem mutatott az nem más volt mint az abból kifolyó vér. A benne szunnyadó mélység, mely kiszámíthatatlan, és végtelen. Akár csak az űr. De ez nem volt üres, akárcsak a minket körbevevő semmiség. Ez tele volt. Tele, mindennel, mely elpusztít, s felemel. Minden mi embert alkot, s minden mely eltaszít a világtól. S minden mi reális, s minden mely abszurdumnak tűnik. Vajon ez az ami belőlem fakad, vagy mind ennek én lennék az alkotója? Folyamat, vagy forrás? Vajon melyik e kettő közül? Mit képviselek önmagam? Mi ez az érzés. Szórakozás, vagy talán egy elfojtott érzet miatt kényszerülök arra, hogy bensőmre nyugvást hozzak azáltal amiket másokkal teszek. Tán mind ezek kombinációja az ami engem, önmagammá tesz? Vagy talán ez mind csak ábránd? Egy sokk által okozta agyi sztrók, mely megbénít, s képtelenné tesz az épp gondolkozásra?