Úristen [Marics Peti ff.] 18+ Befejezett

17 fejezet

-Gyere hozzám feleségül!-összerezzentem a mondat hallatán.

Ez a legtöbb lány életében élete egyik legboldogabb mondata, én mégis halálosan elkezdtem rettegni és remegni. Szerintem falfehér lehettem, mert Ádám aggódva húzta össze a szemöldökét és közelebb hajolt. Fogalmam sem volt, hogy erre mit kellett volna reagálnom, hogy erre létezhetett-e megfelelő válasz a mi esetünkben. És az se volt utolsó szempont, hogy az anyám sikertelen próbálkozásai után, egyszerűen rühelltem az esküvőket és nem is akartam megházasodni.

-Jól vagy, Em?-simított ki egy hajtincset a hajamból.

-Persze.-nyögtem ki nehezen.-Csak meglepett.-fogalmaztam a lehető legfinomabban.

-Az lepett meg, hogy szeretlek?-fogta a két keze közé a fejemet és mélyen a szemembe nézett.

-Csak rettegek.-most az egyszer legalább nem hazudtam, de ő ezt kicsit félreértelmezhette, mert idegesen felpattant és kissé nagyobb hangerővel kezdett el velem beszélni.

-Még mindig ott tartunk? Mint egy hónapja?!-kérte rajta számon.-Nem róhatod fel nekem mindig azt, hogy elmentem! Beijedtem! Tizennyolc voltam, egy csóró kis taknyos, aki nem tudott volna jó társad lenni.-túrt a hajába idegesen.

-Ezért egyedül hagytál.-suttogtam megtörten.

-De most már itt vagyok. Most már itt is leszek, jól mennek a dolgok a cégemmel Amerikában. Mindent meg tudok adni nektek!-térdelt le elém és megfogta a kezem.-Csak gondolkodj el rajta, Em. Egy család vagyunk, ezzel csak megerősítenénk.-puszilta meg a homlokomat, majd közölte, hogy elmegy Liliért az oviba és elviszi anyukámékhoz.

Anyám természetesen odáig volt Ádámért. Ő volt a szemében a megtestesült tökéletes férfi és úgy tett, mintha az elmúlt hét év meg sem történt volna, mintha nem hagyott volna itt. Most pedig bálványozva van.

A következő pillanatban az emlegetett szamár hívott.

-Na? Megkérdezte?-szólt bele köszönés nélkül.

-Mit?-lepődtem meg.

-Megkérte a kezed?

-Meg, de azt mondtam, hogy átgondolom.-válaszoltam zavartan.

-Nemet ne merj mondani!-förmedt rám anyám.-Legyen eszed! És felejtsd már el végre azt a gyereket...-rakta rám a telefont, én pedig újból elég szánalmasan éreztem magam, ezért már a szokásomhoz híven engedtem a kádba vizet, majd a lábaimat átölelve sírtam és gondolkodtam.

Nem hittem el, hogy az élet is ellenem volt és a sors most csak biztos röhögött rajtam. Anyámnak pedig nem volt igaza, mert már elengedtem Maricsot, végleg. Letiltottam és valamelyik újság szerint már új csaja volt. A legjobb kombó...

Én pedig itt maradtam, "egyedül". Szörnyen éreztem magam és egyre távolabb sodródtam attól az élettől, amit élni akartam. Egyre távolabb sodródtam a régi életemtől.

De végtére is...

Nap, mint nap arra jutottam, hogy megéri. Hogy a kislányomnak ez kell, én pedig csak járulékos veszteség vagyok. Ha Lilit boldognak fogom látni, én is az leszek.

Tudtam, milyen érzés apa nélkül felnőni. Milyen érzés az, amikor azt kérdezik, hogy hol van, de te nem tudsz mit mondani. És hogy milyen érzés az, amikor nem érted, hogy anyukád miért vált munkahelyet három évente és miért megy feleségül a főnökeihez. Az én életemből hiányzott az állandó apafigura. Vagy igazaból bárki. Én soha senkit nem szólíthattam apának. És kifejezetten frusztrált anyám sok esküvője és próbálkozása.

Én nem akartam ezt Lilinek, így hogy első kézből tapasztalhattam meg.

Ha a boldogságot és a happy endet nem kaphatom meg, akkor legalább arra legyen jó az életem, hogy megtörjem ezt az ördögi kört és kijavítsam anyámnak a hibáit és ne adjam tovább a lányomnak. Legalább neki legyen stabilitás az életében.

Legalább ő legyen boldog.

-Megjöttem!-kiáltotta Ádám, majd egy puszit nyomott a homlokomra és lepakolt mellettem a konyhába, majd megtorpant. A kezemet bámulta. Megtaláltam az asztalon a bársony dobozt és abban a gyűrűt és felvettem, nem akartam felesleges szavakra pazarolni az időt, hisz ez így volt evidens.-Szóval igen?

-Igen.-bólintottam egy mosolyt erőltetve magamra, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy örömében felkap és megpörget, majd megcsókol. Idáig ebben az egy hónapban tartottam tőle mindig a két lépés távot, de úgy látszik, hogy ennek már vége volt, így muszáj volt visszacsókolnom.

A fenekem alatt megemelt és a szoba felé indult velem, a csókot meg nem szakítva, és erről az jutott eszembe, hogy Marics is ugyanígy csinálta, de egy probléma volt... Ő nem Marics volt. És ez eszembe is jutott, amikor levette rólam a felsőmet és feleszméltem, riadt tekintettel néztem rá, mire kuncogva húzódott el.

-Imádom, hogy ilyen vagy, kis Őzike...-mosolygott rám.-Nem kell még lefeküdnünk, én anélkül is tudom, hogy szeretsz.-puszilta meg a homlokomat és elindult kifele, de azért még félvállról elejtett egy mondatot.-De azért Lilinek lassan lehet egy kistesója...

Emberek... Három rész van hátra...