Mindenen át

1.

- Boldog születésnapot Victoria! - mondtam szinte suttogva, majd mielőtt elfújtam a gyertyát, hozzátettem - Kívánj valamit!

Lehunytam a szemem. Kiskoromban nehezen jutottak eszembe kívánságok, mindenem megvolt, amire csak szükségem lehetett. Mostanra már gondolkodnom sem kell. Hetedik éve ugyan azt kívánom.

- Bárcsak minden újra olyan lenne, mint régen! - elfújtam azt az egy szem gyertyámat. Össze szorított szemekkel ültem. Nem akartam kinyitni, mert tudtam milyen látvány fogad majd. Csak még egy kicsit álmodni akartam. Álmodni arról, ami már nincs. Képek cikáztak a szemeim előtt. Olyan képek, amikre már gondolni se merek. A harmadik születésnapom. Anyám csokitortát sütött, apám ölében ültem, és együtt fújtuk el a gyertyákat. A hatodik születésnapom. Apám egy csodálatos vadvirág csokorral lepett meg. A nyolcadik születésnapom. Apám az ajtóban állt, terepmintás egyenruhájában. Tudtam mit jelent ez, megint itt hagy minket. Pont az én napomon. Dühös voltam, és szomorú. Anyám apám mellé lépett, és rá mosolygott. Ekkor apám elővett egyik zsebéből egy apró kék csomagot.

- Boldog születésnapot kölyök! - mondták mosolyogva, én pedig kinyitottam az apró dobozt. Egy gyönyörű nyaklánc volt, kis kulcs alakú medállal. Apám a nyakamba akasztotta.

- Hogy emlékeztessen ránk mindig. - a beugróban lévő tükörben megnéztem magam. Csodálatos volt. Tükörképem mellett ott volt apámé is. Kiakasztott nyakából egy vékony láncot, amin pontosan ugyan ilyen kis kulcs lógott. - Hogy tudd, bárhol is vagyunk, mi össze tartozunk.

- Ígérem, sosem veszem le! - mondtam határozottan apám szemébe nézve, aki előttem fél térdén támaszkodott. Kijelentésemre nevetve lassan felállt, és össze borzolta fekete hajam.

- Helyes, kölyök! Most viszont köszönj el drága egyetlen apádtól! - nézett rám nevetve. A szemeiben mindig pajkos láng lobogott. Még ha mérges is volt, a szeme akkor is nevetett.

Szorosan megöleltem. Azt akartam, hogy a pillanat örökké tartson, és tudtam, ő is ezt akarja. Tudtam nem kedvből megy el, hagy itt minket. Azon kaptam magam, hogy apám már anyámat öleli, majd kilép az ajtón. Ahogy becsukódott a bejárati ajtó, szaladtam a szobába, egyenesen az ablakhoz. Felültem az ablak előtti széles párkányra. A katonai busz éppen megállt a társasház előtt, és amint megláttam apámat, kopogtam az üvegen. Felnézett. Szalutált nekem, majd fellépett a buszra. Amikor a jármű lefordult a sarkon, nem láttam többet. Mintha valaki mellkason vágott volna, úgy hasított belém a fájdalom. Már most hiányzott. Pedig hányszor éreztem már ezt! De ez most valahogy más volt.

Álmodozásomat hatalmas robaj szakította meg. Kilestem az apró ablakon. Az egyik szomszédom éppen egy fertőzöttet ütött le.