Mindenen át

11.

Lassan rendbe szedtem magam, és kivánszorogtam a fürdőből. Tanácstalanul néztem körbe az aprócska házban. Minden borzasztóan csendes volt, és elhagyatott. Minden lépésemet fájdalom kísérte, és éberen figyeltem, nehogy valaki kiugorjon a bútorok mögül, és elkapjon. Remegtem a félelemtől és fájdalomtól.

A konyha felé vettem az irányt, hogy igyak egy pohár vizet, mert attól tartottam, így is kiszáradtam. Vízzel telt poharammal a kezemben dőltem neki az asztalnak, és gondolkodtam. A bejárat felé tévedt a tekintetem. Eszembe jutott, ahogy ott feküdtem, azzal a nagydarabbal a hátamon, miközben élet-halál között táncolok. Miért nem öltek meg? Talán nem volt szívük egy gyerek életét elvenni saját kezükkel. Nem is olyan kegyetlenek? Már hogy is ne lennének azok. Egyszerűen azt akarták, hogy még többet szenvedjek, mielőtt kifújom az utolsó benntartott levegőmet. De megúsztam! Nem adtam fel, ezután se fogom! Bár hogy honnan lesz ennivalóm, azt még nem tudom. Fegyvereket is be kell szereznem, mert a világban, amiben élnem kell, bármi megtörténhet.

Sokáig nem jött álom a szememre. Csak feküdtem a sötétben, és most éreztem végre igazán, mennyire magamra maradtam. Fájt az igazság. Apám hazudott, mikor azt mondta, vigyáz magára, és haza jön. Logan csak egy gyenge pillanatában mondta, hogy rá mindig számíthatok, és mindig mellettem lesz! Anyám pedig folyton azt hajtogatta, hogy rá számíthatok. De sosem mondta, hogy ismeri ezt a három banditát! Pedig Kisfőnök sokszor emlegette a múltat. Talán mégsem ismertem anyámat annyira. Vagyis a múltját nem. Mindenki, akire valaha is felnéztem itt hagyott. Ezek után senkiben sem bízhatok, aki azt mondja nekem, velem marad örökre, mert ilyen nincs!

Lassacskán ólomsúlyúvá váltak a szemhéjaim. Már majdnem elaludtam, mikor hangosan dörömbölni kezdtek az ajtón. Mivel a kilincs még mindig nem volt a helyén, ezért kínszenvedések árán egy alacsony komódot húztam az ajtó elé, és mivel az befelé nyílt, biztonságosnak éreztem.

Félálmomból hihetetlen gyorsasággal ugrottam fel. Éjfél körül járhatott az idő, és az ablakon a magasan járó Hold fénye bevilágított. Az összes lehetséges forgatókönyvet lejátszottam, ami akkor eszembe jutott. Talán anyám az, valahogy kiszabadult. Ki kellene nyitnom. De lehetnek a banditák is, akik vissza jöttek megnézni, meghaltam-e már, vagy felforgatnák a házat értékek és információk után kutatva. Vagy akár meg is gondolhatták magukat, és mégis ki akarnak csinálni. Akkor viszont nem nyithatom ki! Mi van, ha Logan az? Bár a dörömbölésből ítélve, ha ő az, akkor vagy menekül, vagy iszonyúan pipa. Ez esetben meggondolom, hogy kinyissam-e az ajtót. Ekkor eszembe jutott a lehetetlen. És ha az apám az? Él, és haza talált? Legyengült, éhezik, megverték, és ezért dörömböl? Viszont lehet ez akár egy szomszéd, vagy egy idegen is, aki segítségre szorul, erre pont ezt a házat találta szimpatikusnak? Vagy éppen ellenkezőleg? Egy idegen az, aki azért dörömböl, mert rám akar támadni? Ezt mind egy perc alatt végig gondoltam, és túl is bonyolítottam.

Mivel egy ideje nem hallottam a dörömbölést, megfordult a fejemben, hogy talán csak a képzeletem játszott velem, és a napokban átélt események miatt ilyeneket hallok. Még füleltem egy kicsit, aztán gondoltam vissza fekszem. Ha volt is ott valaki, már biztosan elment. Bárcsak így lett volna! Ugyanis mikor azt hittem, talán végre alszom egy jót, még hangosabban verték az ajtót. Szinte a plafonig felugrottam ijedtemben.

Egyszerre voltam dühös, amiért most sem hagynak békén, hogy alhassak egy jót, és rettentően féltem, merthogy most még agresszívabban ütötték a szerencsétlen ajtót. Ennek már fele se volt tréfa, szóval lassan, halkan, remegve felálltam, és az ágyam mellé készített kis baltát szorongatva a bejárat felé lépkedtem.

Minden hangos ütésre nagyot dobbant a szívem, és akaratlanul össze szorítottam szemeimet. Elfelejtettem a törött csuklóm, így azzal akartam a komódot arrébb taszigálni, de szerencsére a kanál, amit sínként hozzá kötöztem hamarabb koppant a fán.