Mindenen át

16.

A napok teltek, és én még mindig fogságban voltam. 

Reggelente korán ébresztettek minket, és az egész napot végig kellett robotolnunk. Nem telt el olyan nap, mikor valaki ne kapott volna verést. Sajnos én sem úsztam meg. A konyhában sikáltam a mocskos, feltört követ négykézláb, mert Mrs. Foster akkor jobb feladatot nem tudott kitalálni. Közben egy fakó barna hajú, kötényes, fáradt tekintetű tízen éves lány, Annelin a levest kavargatta a tűzhelyen. Odakintről egy hatalmas csattanás hallatszott, majd mérhetetlen hangos, keserves gyereksírás, csendült fel. Ezután kivágódott az ajtó, és Mrs. Foster tűzpirosan, ijesztő grimasszal az arcán trappolt be rajta. Szeme szikrákat szórt. Elhaladt mellettünk, de vissza fordult. Csípőre tett kézzel, fújtatva állt a konyha előtt. Nem néztem rá, ahogy Annelin se. Azonban a nő kiabálni kezdett.

- Még csak ennyit haladtál a padlóval? Tiszta mocsok mindenhol! Ha nem végzed rendesen a munkát, nem kapsz enni egy hétig! – orrom alatt puffogva, a tűzhely előtt álló lány mögé mászva, még erősebben sikáltam a követ.

- Mikor lesz már kész az a nyamvadt leves, te ostoba lány? – Annelin rémülten ránézett, majd a levesre.

- Még egy pillanat, asszonyom! – a dühtől vörös nő megfordult, Annelin kevert egy utolsót a forrón gőzölgő levesen, és levette a tűzhelyről. 

Azonban a lány nem láthatta, hogy mögötte kuporgok, így megbotlott bennem. A lábas hatalmasat csendülve ért földet, a benne lévő leves pedig mindenhová szétfolyt. Borzasztóan égette a bőrömet a tűzforró lé, és ahogy Annelin átesett rajtam, felhorzsoltam a térdemet, és lefejeltem a padlót. Mrs. Foster, aki nekünk háttal állt, nem látta mi történt, de a hangos csattanásra megfordult. Annelin, mint aki szellemet látott, úgy nézett előbb rám, majd a szétrobbanni készülő nőre. Könnybe lábadt szemmel hallgattuk, ahogy magából kikelve üvölt a nő. Miközben sikerült feltápászkodnunk a földről, a nagy kiabálásra előkerült valahonnan Mr. Foster is. Átverekedte magát az addigra körénk gyűlt kisebb tömegen, majd megállt őrjöngő felesége mellett, és csitítani kezdte. Lassan felálltunk, és lesütött szemmel vártuk, mi lesz most. A kissé alacsony, erősen kopaszodó férfi össze szorított szemekkel nézett ránk. Nem üvöltözött, nem kiabált, de még csak meg se szidott minket. 

Mindössze ránk mutatott.

- Ti ketten! Feltakarítani! Te meg... - fogta meg egy fiú karját, és maga elé rántotta – Figyeled őket, és ha végeztek, azonnal szólsz. Onnantól intézem.

Jelentőségteljesen ránk nézett, majd elvonult. Körülöttünk a gyerek sereg szomorúan ránk nézett, és örültek, hogy nem ők vannak a helyünkben. Őszintén, ennek én is nagyon örültem volna! Mrs. Foster gyilkos pillantásával ajándékozott meg bennünket, aztán sarkon fordult, és kiment a házból. Annelinnel egymásra néztünk.

- Az egész az én hibám volt! Annyira sajnálom! Ha Mrs. Foster nem siettetett volna annyira, akkor... - szegény lány a fejét fogta, és össze görnyedt. Teljes mértékben magát hibáztatta. Ujjaival hajába tépett, arca fájdalmasan eltorzult. Nyilván tudta, mit fogunk ezért kapni, és rettegett.

- Hé, semmi baj, én is pont annyira vagyok bűnös, akár te! Nem kellett volna mögötted lennem. – biztatóan megfogtam vállát, és megpróbáltam a szemébe nézni. – Biztos nem kapunk olyan nagy büntetést, nézd csak, nem is lett olyan nagy a kár! – körbe néztem a tetthelyen. Utolsó mondatomat én se gondoltam teljesen komolyan, hiszen a habos, mocskos felmosóvizemmel együtt egy hatalmas fazéknyi, forró, ragacsos, zsíros lé folyt szét, beterítve a követ, a szétszáradt faasztalt a székekkel együtt. A nagy fazék üresen kongva gurungászott a földön, becsapódásának helyén egy nagy horpadással.