Mindenen át

13.

Ráléptem a főút felrepedezett fekete aszfaltjára. Egész nap tűzte a forró nap és még mindig sugárzott belőle a hő. Az út közepén megálltam, és vissza néztem, nem követ-e valaki. Körbe forogtam, majd nyugodt szívvel tovább haladtam. 

Lelépve az aszfaltról hamarosan elértem az első házakat, amik kisebb családi, kertes házak voltak. A kerítések mentén végig sétáltam, és az első utcán bekanyarodtam. Hiába ismertem a várost, akár a tenyerem, elég nehéz eltévedni, főleg sötétben. Így arra gondoltam, az ösztöneimre hagyatkozom. Ahogy egyre beljebb kerültem, vettem csak észre, hogy szinte sehol sem égnek az utcai lámpák. 

A házak ablakai betörve, a lámpaoszlopok kidőlve, falak leomolva festették a város képét borúsra. Mindenfelé árnyak szaladgáltak. Kezdett rajtam úrrá lenni a rettegés. Egy hangos csattanásra hirtelen hátra fordultam, egyik késemet védekezően magam elé tartva, de nem volt ott semmi. Csak a sötétség. Elindultam újra, és azt hajtogattam, nincsen semmi baj! Ám ekkor jött a baj, mert valaki mögöttem megszólalt.

- Ki vagy te? – kérdezte szigorúan valaki. Nyeltem egy nagyot, és tettem egy lépést előre, háttal a hangnak. – Azt kérdeztem. Ki. Vagy. Te!? – ismételte meg újra az illető, ám jóval ingerültebben. Erre még mindig nem fordultam meg, csak tettem egy újabb óvatos lépést előre. Azonban itt telt be a pohár a kérdezőnél, ugyanis lövés dördült el. A golyó mellettem csapódott neki a földnek, és pattant vissza onnan. Lassan, megfontoltan fordultam meg, bekötözött kezemet megadóan felemelve. Csak álltam csendben, és vártam mi lesz most? Zörejt hallottam magam mellől mind két oldalról, és a szemem sarkából körbe pásztáztam. Megviselt ruhájú emberek bizalmatlanul méregettek mindenfelől. Ép kezemmel késemet markolásztam, hiszen fogalmam sem volt, esetleg mikor kell bevetnem.

Észre vehették, hogy fegyver van nálam, hiszen perifériás látásomnak köszönhetően nagyobb mozgásra lettem figyelmes jobb oldalamon, és elő ugrott néhány ember. Mindannyian rám rontottak, én pedig ahogy tudtam, ütöttem és védekeztem. Egy nagydarab nő ráütött a fájós karomra, ezáltal fájdalmasan felkiáltottam. Csak a fájdalomra tudtam koncentrálni, semmi másra. Túl nagy lendülettel rántottam ki a kést az övemből, így az csilingelve ért földet mellettem úgy fél méterrel. Ez elterelte figyelmem, és ezt kihasználva egy fiatal srác jól orrba vágott. A túlerőnek így már nyert ügye volt. Valaki lefogta hátul a karjaimat, míg mások vállaimat és lábaimat fogták, én pedig néhány sikertelen rángatózás után kimerültem, fejem pedig lecsuklott. 

Csend támadt a környéken. Hangos fújtatásom volt az egyetlen, amit hallani lehetett. Vér csepegett le orromról, és színezte a fekete aszfaltot még sötétebbre. Senki nem mozdult egy jó darabig. Nem maradt erőm egy újabb visszavágáshoz, vagy szabaduláshoz. Lemondóan elejtett késemre emeltem tekintetem, majd össze szorított szemekkel sóhajtottam egyet halkan. 

„Kellett neked ide jönnöd! Te buta-buta lány!" – ostoroztam magam gondolatban.

Bakancsok tompa puffanása zavarta meg a csendet. Közvetlenül előttem abba maradtak a lépések. Hirtelen valaki megfogva államat megemelte fejem, ezzel rákényszerítve, hogy ránézzek. Egy szigort tükröző női alak állt előttem, aki pisztolya csövével, egy mozdulattal lehajtotta rólam csuklyámat, ezzel felfedve megviselt arcomat. Próbálta leplezni, de észre vettem, hogy meglepődött rajtam. Nem egy kislányra számított. Két oldalt felgépelt, szőke haja azt tükrözte, ő egy kemény nő, aki nem fél senkitől és semmitől. Méregzöld szemeivel méregetett, szemöldökét ráncolta.

- Utoljára kérdezem. Ki vagy te? – tért vissza semleges arckifejezéséhez. Sóhajtott egyet, és pisztolyát homlokomnak nyomta. – Válaszolj!

Gondoltam ennek már felese lesz tréfa, ha nem válaszolok, lepuffantanak. Nekem pedig még igazán nincs kedvem meghalni! Nagyot nyeltem hát, és szóra nyitottam számat.

- Egy kislány. – mondtam ártalmatlan pimaszsággal. A nő erre elvette pisztolyát homlokomtól.

- Jól harcolsz kislány, de kapkodsz. Hogy megvédd magad, higgadtság, és kimértség kell. – nézett még mindig egyenesen szemembe, ami kezdett nagyon idegesíteni. – Azon gondolkodom, mit csinál egy kislány egyedül a városban csuklyával a fején, ilyenekkel... - rúgta még messzebb előbb elejtett késemet – ...és ilyenekkel. – húzta félre pisztolyával köpenyem alját, ezzel feltárva csinos kis fegyverkészletem derekamon.

Nem tudtam mit mondhatnék, ezért gyilkos pillantásokkal méregettem a nőt, és vártam, mi lesz a következő mozdulata.

- Nem tudom, mit tehetnénk veled, hiszen csak egy kislány vagy, aki hőst játszik a városban. A bandának nem kell még egy éhes száj. Sebhelyeidből ítélve azonban sok mindent élhettél már meg, ami tetszik. Jobban meggondolva akár ki is taníthatnánk. Beléphetnél a bandába, és igazi lázadó lehetnél te is! – mesélte terveit egyre csillogóbb szemekkel.

- És ha én ezt nem szeretném? – kérdeztem egyik szemöldököm felhúzva.

- Ó, drága! Ki ne szeretne közénk tartozni? Mi uralmat akarunk! És egy nap meg is szerezzük azt! Mi a harcok alatt csapattá kovácsolódtunk. Én pedig Mara vagyok, és én vezetem ezt a csapatot, a Lázadókat! Felesküdtünk arra, hogy a béke, és rend ellen leszünk immáron örökké! Kiírtjuk a katonákat, és mindenkit, aki a tervünk ellen van, aztán elfoglaljuk az egész várost! Mindenki engedelmeskedni fog nekünk! Hogy is ne akarnál egy lenni közülünk? Gyere! Harcolj velünk! – szemei szinte izzottak a beleéléstől.

Miközben a nő szövegelt, átgondoltam a helyzetet, és kiterveltem, hogy szökhetnék meg. Biztos terv volt, így bátran mertem a következőképp válaszolni:

- Ugyan már! Ti tényleg azt képzelitek, hogy néhány földi patkány, mint ti, legyőzhetitek a sok igazságért harcoló szívet? Nos, Mara, ha ti ezt tényleg komolyan gondoljátok, ostobábbak vagytok, mint elsőre gondoltam! – gúnyos mosolyomat felváltotta a belőlem kitörő szintén gúnyos nevetés. A bőrkabátos nő, ahogy sejtettem is, iszonyú mérges lett. Ökölbe szorított kezével egyenesen arcom felé ütött, de nevetve elhajoltam, és leütötte a mögöttem álló két fickóból a nagyobbat. A nagydarab, tagba szakadt, tetovált fickó, orrát szorongatva össze esett, de Marát ez sem érdekelte. 

Fogta a pisztolyt, és most azzal akart lecsapni, de ismét sikerült elkerülnöm az ütést, így most egy mellettem álló nőt talált el, aki miután orra vére eleredt, megfogta vezére karját, és kiabálni kezdett vele. Míg a szőke nő figyelmét elterelte a kiabáló csapattársa, kapva a lehetőségen oldalra néztem, hogy lássam a hátam mögött álló férfit, aki kezemet fogta le. 

Ördögien kacsintottam egyet, rámosolyogtam, majd lábamat meglendítve hatalmasat hátrafelé lába közé rúgtam. Fájdalmasan felordított, elengedve karjaimat térde rogyott, én pedig megkönnyebbülve néztem kezeimre. 

A dagi nőt, akit Mara megütött már ketten fogták, nehogy neki ugorjon a vezérnek, akit mellesleg szintén le kellett fogni. Oda sétáltam a földön heverő késemhez, megpörgettem kezemben, majd egy mozdulattal helyére csúsztattam. Körbe néztem az egymás ellen fordult szánalmas csapaton. 

Felhajtottam csuklyám, és az árnyékokba olvadva elsétáltam.