Mindenen át

6.

Reggel korán ébredtem, mondjuk nem mintha sokat aludtam volna. Egy aprócska fekhelyem volt, még ágynak se nevezném. Csak résnyire nyitottam a szemem. Ahogy körbe pillantottam, megláttam a pár holmit, amit még az előző házunkból hoztunk át. Anyám próbálta olyan otthonossá varázsolni a helyet, amennyire csak lehetett. De a beázott sarkokat, hatalmas repedéseket és ki tudja milyen foltokat nem tudta eltűntetni. Most már ez az otthonunk. A falra anyu kiakasztott egy családi képet. Még elég homályosan láttam, de így is pontosan tudtam kik vannak rajta. Elmosolyodtam, és szemeim újra lecsukódtak.

Nem tudom mennyit aludhattam, de a nap sugarai kellemesen simogatták az arcomat. Kómásan felültem, és anyámat kezdtem keresni a szememmel. Miután tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok, valami furcsa félelem fogott el. Hol van mindenki? Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, és az ajtót vettem célba.

Kinyitottam a rozoga fa ajtót, és a kinti látvány nappal még borzalmasabb volt. Kialudt tüzek, és fáradt, csalódott emberek mindenhol. Kicsit körbe néztem. Gondoltam, ha már ezt a helyet nevezem otthonomnak életem hátralévő részében, jó lenne megismerni. A szemben lévő szomszédjaink idősek voltak. Vajon ők hogy kerülhettek ide? Nekik mi lehet a történetük? A nénike ruhákat vitt egy kosárban, a bácsika pedig egy régi karosszékben ült, és a nénikét figyelte.

A mellettük lévő házban, ami inkább romra hasonlított, egy nagyon sovány, és meggyötört nő lakott legalább négy kisgyerekkel és a férjével. A férjének nem volt meg az egyik lába, így őt viszonylag ritkán láttam a ház körül. A nőt viszont annál többször. Egész nap a házat foltozta, amikor volt víz mosott, a gyerekeket nevelte.

A tőlünk jobbra lévő szomszédból kiabálás hallatszott, és hirtelen kicsapódott a rozoga ajtó. Egy magas, izmos, tetovált fickó jött ki a házból. Mielőtt megláthatott volna, elrejtőztem az oszlop mögé. Olyan nagydarab volt, hogy a fejét beverte az ajtófélfába. Hatalmasat ordított, és káromkodott, majd vett egy nagy levegőt, és az ajtó mellett lévő puskához nyúlt. Nagyon megijedtem, hogy mit akar azzal, talán lemészárol mindenkit. Szerencsémre csak megnézte, és vissza tette oda, ahonnan elvette. Egy darabig csak állt, és kémlelte a vidéket, majd elindult.

De ekkor megláttam egy hatalmas pókot, az arcomtól körülbelül három centire. Ijedtemben hátra léptem, de egy falécen megbotlottam, az oszlop után nyúltam, de már későn, így hatalmas robajjal hátra estem. Mindenki, aki akkor kint volt, láthatta, illetve hallhatta, ahogy egy ügyetlen kislány egy sikítás kíséretében lebucskázik az aprócska teraszról egyenesen bele egy nagy halom rothadó levélkupacba. A nagydarab majd megszakadt a nevetéstől. A térdét csapkodva elindult lefelé a lépcsőn, és ekkor eltűnt a látóhatáromból. Csak a nevetése hangját hallottam még sokára is. Bár lehet már csak a fülemben csengett a hangja. Ahogy ott feküdtem a levélkupacon, megérkezett anyám is, aki először aggódva felsegített, majd mikor látta, hogy nem esett semmi bajom, kuncogva megindult a házba.
- Nagyszerű! - gondoltam - Ezzel sikerült bemutatkoznom!

Tegnap, ahogy számítottam is rá, Logan nem jött haza. Éppen ebédeltünk, amikor anyám megkérdezte:

- Merre jártatok tegnap? Olyan sokára értetek haza, hogy már azt hittem elraboltak titeket! Nagyon aggódtam! - szájába vett egy kis konzerv babot.
- Csak sétáltunk, aztán Logan találkozott a barátaival, és egy lány haza kísért. - nem vagyok spicli, nem kell tudnia mindenről. Ezután már másról beszéltünk.

Miután befejeztük kiadósnak nem éppen mondható ebédünket, kimerészkedtem újra a házból, azonban előtte jól körbe néztem, nehogy lásson valaki, aki szemtanúja volt a reggeli kis bemutatómnak. Szerencsére senki sem volt a láthatáron. Mindenki behúzódott az árnyékba, mert úgy tűzött a déli nap.