Mindenen át

8.

- Nektek, fiataloknak minden csak pár lépés nem igaz, Aubrey? - nézett a néni anyára, miközben letörölte lecsordulni készülő könnyeit. Ez a nő komolyan mindenen tudott nevetni, amit átragasztott rám is. - Na de minden tréfát félre téve, hozzám tényleg bármikor fordulhattok!

- Köszönjük Bridgette! És te? Hogy érezted magad a másik városban?

- Igazán jól esett egy kis környezetváltozás, de nagyon hiányzott Fallrock. Ezért is jöttem vissza. De ki számított rá, hogy ez lesz? - kérdezte kuncogva.

Miután megakadt a tekintetem néhány családi fényképen, alig figyeltem a beszélgetésükre. Néha elkaptam egy-két szót, vagy például azt, ahogy Bridgette néni a másik városban lévő csodás ruhaszalonokról beszél, amiket ha egyszer újra megnyitnak, muszáj lesz anyunak meglátogatnia.
Nemsokára anyám felállt, és megköszönte a vendéglátást.

- Ó, hová siettek kedveskéim? - kérdezte a néni csalódottan, mégis mosolyogva.

- Szívesen maradnánk még, de haza kell érnünk sötétedés előtt, és elég messze lakunk innen. Sötétben pedig nem szívesen sétálgatnék! - nevetett anyám, majd rám nézett, és szemével az ajtó felé mutogatott.

- Látogassatok meg mihamarabb kedveskéim! Vigyázzatok magatokra! - integetett Bridgette néni utánunk, mi pedig elindultunk haza.

Mikor látótávolságon kívülre kerültünk, kiengedtük a sok nevetést, amit vissza kellett tartanunk. Hiába Bridgette néni a legkedvesebb, legjószándékúbb ember, akit csak ismerek, de akkor is borzasztóan vicces.

- Na látod, ezért nem látogattuk meg hamarabb. Bridgette-ből pont elég ennyi. Amennyire kedves, olyannyira bőbeszédű is. - mondta anyám nagyot nevetve. - Szegény egyedül van, mióta Richard bácsi meghalt egy balesetben. Ő Bridgette teljes ellentéte volt! Sokat mosolygott, de alig beszélt, visszahúzódó volt, és képzeld! Minden ruhája barna volt. Most képzeld el, ahogy amellett a színkavalkád nő mellett áll! - majdnem megfulladtunk a nevetéstől!

- Bárcsak ismertem volna! - mondtam elgondolkozva.

Sötétedésre láttuk meg az ismerős házikót. Ahogy felléptünk a teraszra, megláttuk, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Anyám kérdőn rám pillantott, mire megráztam a fejem. Tisztán emlékeztem, hogy bezártuk. Az lehetetlen, hogy valaki azt hitte volna, senki sem lakik a házban, ugyanis a környéken már minden háznak megvoltak a lakói. Valaki volt odabent, ez biztos, ahogy az is, hogy nem véletlen ment be. Anyám a kilincsre tette volna a kezét, de az előttünk hevert a földön, darabokban. Tehát így jutott be az a valaki. Ismét egymásra néztünk. Anyám hangosan nyelt egyet, és lassan az ajtóra téve kezét óvatosan megtolta. A kiszálkásodott, kopott festékes rozoga ajtó óriásit nyikordult. Lehetetlen, hogy az a valaki odabent ne hallotta volna. A szívem a torkomban dobogott, és le se vettem a szemem az ajtóról, ami szépen lassan, halkan nyöszörögve kinyílt, ezzel felfedve az odabent uralkodó sötétséget, amit csak a mögöttünk lévő telihold homályos fénye tört meg. Egy koppanást hallottunk, majd nehéz csend telepedett az apró házra. Ismét egymásra néztünk anyuval.
A hold fénye megvilágította arca jobb oldalát, és megcsillant a szeme.

- Ne anyu! - könyörögtem suttogva, mert tudtam mit jelent, ha így néz. Elhatározta magát, és ilyenkor semmivel sem lehetett megállítani. Most is süket fülekre találtam.

Óvatosan belépett az ajtón, mire az öreg padló fájdalmasan reccsent egy óriásit, a szívem pedig hatalmasat dobbant. Azt hittem hallotta is, mert hátra fordult, és rám nézett.

- Maradj kint, szétnézek! - suttogta parancsoló hangon. Bólintottam.

„Hát nem is gondoltam bemenni!" - gondoltam. Anyám közben megtett még egy lépést, aztán még egyet.