Mindenen át

9.

A sötétség megnyugtatott. Nem éreztem fájdalmat, se a vér mindent átható vasas szagát. Egyszerűen csak zuhantam.

Zuhanás közben csodás madárdalt hallottam, mely belengte a körülöttem lévő tátongó sötétséget. Hirtelen éles csikorgást hallottam, és a lágy madárdal valami borzalmas lármává változott. Egyre csak közelebb jött a zajt, majd lassan tisztulni kezdett, és végül közvetlenül a fülem mellett sípolt, de olyan hangosan, hogy azt hittem szétrobban a fejem. A sípolás hangosodott, és keményen csapódtam be a földbe.

Erre megugrottam, és kinyitottam a szemem, de a fejfájástól és fülzúgástól azonnal össze is szorítottam.
Pár perc múlva ismét kinyitottam szemem. Először homályosan láttam, aztán kitisztult a kép. A padlón ültem a kicsi konyhában. Talán csak rosszul lettem, és ezért ülök pont itt. Biztosan a betörők is csak valami lidérces álom részei voltak. Igen! Biztosan így történt!

Fel akartam állni, de ekkor valami vissza rántott a kemény csempére. Felnéztem. Kezeim fejem felett fel voltak kötve, ahogy lábaim is gondosan össze voltak csomózva egy vastag kötéllel. Ezek szerint nem csak egy rossz álom volt.

Körbe néztem, de sehol senki. Kora reggel lehetett, mert már kezdett világosodni. Pánikolni kezdtem, és kapkodtam a levegőt, mert úgy éreztem, megfulladok. Lehunytam a szemem, és próbáltam megnyugodni, és valami tervet készíteni, de kilenc éves fejjel nem nagyon jutott eszembe semmi kivitelezhető ötlet.

Miközben agyaltam, mihez is kezdhetnék, durva lépéseket hallottam. Becsuktam a szemem, és úgy tettem, mint aki még nincs magánál. Éreztem, hogy az a valaki nem sokkal arrébb tőlem megállt. Kicsivel később még több lépést hallottam, és olyan hang volt, mintha egy zsákot húztak volna maguk után. Előttem elhallgattak a lépések. Tehát körbe vettek. Engedtem a kísértésnek, és résnyire nyitottam a szemem. Hatalmasat dobbant a szívem, mert Pufi és Napocska állt előttem. A zsák pedig nem is zsák volt. Hanem anyám. A földön húzták maguk után. Megtörve, sebekkel tele tűrte, ahogy rángatják. Éjszaka nagyon megkínozhatták, és kifaggathatták.

Könnyek lepték el szemem, és a kis résen már nem láttam ki.
- Úgy látom nem voltak elég hatékonyak a korábbi eszközeink, de azt hiszem… - Kisfőnök mellettem itt egy kis hatásszünetet tartott - ezek az újak már sokkal kifizetődőbbek lesznek! – mondta elégedetten, ezután lehajolt hozzám, és államat megfogva maga felé fordította fejem. Habár szívem a torkomban dobogott, kinyitottam szemeimet.

Láttam rajta, hogy meglepődött, majd démonian elmosolyodott. Ekkor esett le, hogy nincs rajta a maszk. Így fiatalabbnak tűnt, de gonoszabbnak is. Szemei álnokul csillogtak, csuklyája alatt szinte izzottak.
- Tegnap nem is volt lehetőségem jobban szemügyre venni a kislányodat. – fordította oda fejét anyámhoz, majd mikor látta, hogy ő nem néz rá, bólintott egyet társainak, akik kíméletlenül lábra erőszakolták, és míg Pufi tartotta, Napocska hajánál fogva felemelte fejét, hogy rákényszerüljön ránézni kínzójára. Most láttam igazán, mennyire megropogtatták.

Teste tele volt vágásokkal, zúzódásokkal, és alig állt. Arcán a kín, és a mérhetetlen fájdalom uralkodott. Néhány tincs arcába lógott, a többit Napocska szorította. Fáradtan ránk emelte tekintetét, Kisfőnök pedig folytatta. – Milyen mutatós vagy aranyom! Victoria ugye? – kérdezte tettetett bizonytalansággal – Ugye milyen szép, fiúk?
- Valóban, gyönyörű! – mosolygott össze cinkosan a két férfi.
- Kár, hogy így elvész egy ilyen csinos kis pofika! – nézett rám csalódottan. Nem tudtam eldönteni, hogy szarkasztikusan, vagy komolyan csalódott, bár az ezután a mondata után feltörő ördögi nevetése az előbbit igazolta. Hirtelen abba hagyta a nevetést, és szigorúan anyámra nézett. – Hol van Grace? Mert ezt még mindig nem sikerült kinyögnöd. Itt van a táborban?

Fél perce hallgathatott maximum, mire Kisfőnök még mindig államat fogva egy hirtelen mozdulattal kivett egy kést övéből, és mellettem felnyúlva elhasította egyik csuklómat.

A fájdalomtól kicsordult a könnyem, és hangosan felszisszentem. Tehát ez volt a tegnapi módszerük is.

Daraboltak, és ütöttek, míg el nem ájultam, és használhatatlanná nem váltam egy időre. De most ismét itt vagyok, újra érzem a fájdalmat, újra kínozhatnak anyám szeme láttára, csakhogy válaszoljon. Éreztem, ahogy a kibuggyanó vér lecsordul karomon pont úgy, ahogy a könnycsepp az arcomon.

Anyám össze szorította szemét, és a tegnapi rengeteg kiabálástól szinte némaságig rekedve megszólalt.
- A hegyen van.
- Hm, érdekes. És miért is van ott? Hiszen ő is csak egy nincstelen, akárcsak mindenki ebben a nyomornegyedben! Akkor vajon mit kereshet ő ott fent, a gazdag negyedben? – kérdezte ingerülten Kisfőnök.
- Ő nem olyan, mint mi. Nem a semmiből jött. A szülei milliomosok. – láttam, mekkora fájdalmat okoz neki a beszéd, de nem akarta, hogy megint bántsanak. Az utolsó szóra felcsillant a főnök szeme.
- Nem is hangzik rosszul. – gondolkodott el – Látod, látod. Nem is volt olyan nehéz. Mondtam én, hogy ez egy hatásosabb módszer! Nem igaz, fiúk? – jelentőségteljesen felém biccentett, majd nevetni kezdett. – Azt hiszem, egyelőre nincs több kérdésem.
- Akkor engedd el! – mondta anyám minden erejét össze szedve.

Kisfőnök őszintén viccesnek találhatta a kijelentést, mert most teljesen máshogy nevetett, mint eddig. Szívből. Már ha volt olyan neki. Társait is nagyon mulattatta, amit anyám mondott. Miután kisfőnök végre levegőhöz jutott, könnyit letörölve, anyámra se nézve csak ennyit mondott:
- Nem. – majd szórakozottan maga elé nézett.
- Megígérted! – kiabálta anyám hisztérikusan.
- Ó, szivi olyannak ismertél meg engem, aki tartja a szavát? – állt fel gúnyosan nevetve. Oda sétált anyámhoz, akinek a haját Napocska elengedte, így lecsuklott a feje.

Kisfőnök megfogta állát, felemelte fejét, mélyen a szemébe nézett, és csettintett egyet, mire a lófarkas ugrott, és mellém lépett további utasításra várva.
- Nem öljük meg. Nincs értelme. Kinyiffan majd magától, mi csak egy kis lendületet adunk neki! – nevetett egyet, majd egy újabbat csettintve Pufi, és anyám mellé állva várakozón nézett rám.

Napocska megint rám nézett, és megfogta az egyik karom, mire én vergődni kezdtem, hogy hagyjon békén. De tette a dolgát.

Látásom lassan elhomályosul, szívverésem a fülemben hallom, majd valami meleget érzek lefolyni homlokomon, és karomon. Egész testemet átjárta egy éles fájdalom, mire lehunytam a szemem és ordítottam.

Nem érdekelt ki hallja, vagy ki mit gondol. Pokolian fájt mindenem, és nem érdekelt, hogy gyengének tartanak. Ha azt mondták, nem ölnek meg, akkor van remény a túlélésre, még ha kevés is.

Az utolsó, amire emlékszem, hogy már nem kiabálok.
Már nem ellenállok.
Végig nézem, ahogy a csapat megindul, anyámat is viszik, aki minden utolsó erejét össze szedve kapálódzik, kiabál, és hozzám akar szaladni.

A kiabálásban végül megnémult, és alig hallhatóan azt mondta „Szeretlek!”. De én hallottam, és mosolyogva azt suttogtam: „Én is, anya!”. Ismét elnyelt a sötétség, és én megint zuhantam.