Mindenen át

14.

Már régóta gyalogoltam a sötétben, és kezdtem feladni. Képtelenség körbe járnom egy este alatt az egész várost, hogy találjak egy boltot vagy valamit. A házakba semmiféleképpen nem akartam bemenni, mert tudtam, hogy nem mindenkit lakoltattak ki annak idején, és egy családra sem szerettem volna rátörni. Így hát nem maradt más választásom, mint nagy levegőt venni, és tovább menni.

Lefordultam az egyik sarkon, és megláttam végre egy már oly régen keresett boltot. A kirakat ablakai be voltak törve, akár a többi épületé is a környéken. Óvatosan közelebb merészkedtem, és belestem. Nem láttam semmit, a sötétség uralta az épületet. Szívem a torkomban dobogott, miközben a félig nyitott ajtón lassan betettem egyik lábam. Éreztem, ahogy pupilláim kitágulnak, a szőr pedig feláll a karomon. Elindultam jobbra. Szemem lassan kezdett hozzá szokni a sötéthez, így magabiztosabban mozogtam. A szinte üres polcok között sétálva emlékek elevenedtek fel. Jelentéktelennek tűnő, mindennapi emlékek, melyekért most ölni tudtam volna. Anyut mindig elkísértem, ha bevásárolni ment. Együtt választottuk ki, milyen öblítőt, zabpelyhet vegyünk, és folyton megkérdezte:

- Kiflit, vagy zsömlét vigyünk?

Akkor az üzletek polcai még roskadásig voltak pakolva mindenfélével. Alig tudtunk választani, most pedig akármit megláttam eltettem. A leporosodott polcok között nézelődve egyre hátrébb kerültem, közelebb egy hátsó ajtóhoz. Mikor kiszúrtam néhány konzervet árválkodni az egyik sor végén, odasiettem, és lekaptam. Ekkor azonban ajtócsapódást hallottam. Időm se lett volna hátra fordulni, amikor hatalmas robaj kíséretében porral és törmelékkel kevert tűz robbant ki a mögöttem lévő ajtón. Reflexszerűen leguggoltam, karjaimmal fejemet védve. A tűz perzselte a hátam, és hatalmas törmelék darabok pattogtak rám. Össze szorított szemekkel vártam, vártam a halált. Néhány perc múlva lassan leengedtem kezeimet, és felemeltem fejem. A por és a füst keveréke csípte a szemem, és fojtogatott. Köhögve-könnyezve, egy polcnak kapaszkodva felálltam, és nem értettem, mi történt. Hátamra vettem a táskám, és botladozva elindultam. Torkomat szorította a sok füst, és nem kaptam levegőt. Fülem úgy sípolt, mint még soha, és szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Tettem néhány lépést, és összecsuklottam. A jól ismert sötétség fogadott. Magatehetetlenül lebegtem a semmiben és vártam, vajon lesz-e világosság, vagy ezúttal végleg kialudt a fény?

A fájdalom élesen nyilallt bele a fejembe. Résnyire nyitottam szemem. A fehér plafonnal szemeztem kicsit, majd oldalra fordultam, és jobban bele süppedtem a párnába. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy már nem a boltban vagyok. Szemeim kipattantak, és lendületből felültem. Meglepve néztem körül. Már nappal volt, a megrepedt ablakon világosság szűrődött be. Egy viszonylag tiszta szobában ültem az ágyon. Nem voltam egyedül. Az össze zsúfolt ágyakban majdnem minden korosztályból feküdtek gyerekek. Volt, aki halkan pityergett, más csak meredt maga elé, míg megint mások beszélgettek. Fehér kötényes, fiatal gondozók szaladgáltak ki-be az ajtóm, kötszereket, kevéske ételt hozva a gyerekeknek. Megdörzsöltem a szemem, és ásítottam egy nagyot. Ekkor oda lépett hozzám egy ilyen gondozó féleség. Hullámos, szőke haja válláig ért, tengerkék szemével pedig aggódva méregetett. Nem lehetett több 18 évesnél, de a szeme alatt ülő karikák mélységesen öregítették.

- Örülök, hogy végre felébredtél! – mondta szemöldökét aggodalmasan ráncolva, miközben homlokom felé nyúlt. Ettől a mozdulattól megijedtem, és ösztönösen hátrafelé mozdultam. A lány erre zavarodott szemembe pillantott, és megállt a mozdulattal. Szaporán kapkodtam a levegőt, és csak néztük egymást. Megértette végre, hogy félek, így leengedte kezét. – Ne haragudj kérlek, nem lett volna szabad kapkodnom. Nem szeretnélek bántani, mindössze a kötést cseréltem volna le a fejeden. Megengeded? – kérdezte kedvesen mosolyogva. Bólintottam.