Mindenen át

3.

- Ma nem mehetsz le játszani. - jelentette ki anyám ellenkezést nem tűrő hangnemben. Én azonban mégsem állhattam meg, hogy ne nyávogjak.
- De anya! Le kell mennem! Kérlek! Miért nem? - álltam előtte megdöbbenve.
- Elég legyen! Ma nem mehetsz le és kész! Menj a szobádba, van elég játékod, de egy kis tanulásba se halnál bele! - mondta szinte kiabálva. Mivel anyám ezelőtt sosem viselkedett így, ugyan magamban puffogva, de elmentem a szobába.

Felültem a vastag párkányra. Kezembe vettem a kedvenc macimat. Közben azon gondolkoztam, hol lehet a bátyám? Szó nélkül sosem ment el itthonról. Logan öt és fél évvel idősebb, mint én.

A nagy korkülönbség ellenére is mindent együtt csináltunk régen. Sok mindenre megtanított, rá mindig számíthattam. Azonban az utóbbi időben nagyon furcsán viselkedett. Egyszer mondta, hogy a barátaival alapítottak egy bandát. Hiába kérleltem, engem nem vett be. Azt mondta, kicsi vagyok ehhez.

Mióta haza jöttünk a boltból, a szobában voltam. Néha hallottam, ahogy anyám hatalmasat sóhajt, vagy ingerülten csapkod. Lassan kezdett sötétedni, a bátyám pedig még sehol. Eddig sosem maradt ki ilyen sokáig. Az ablakban ülve néztem az utcát éppen. Már sötét volt kint, csak az utcai lámpák fénye világított helyenként. Anyám rontott be ajtótokostól a szobába.

- A bátyád még nem jött meg. Nem láttad, nem mondott semmit? - kérdezte, és feszültséggel keveredett aggódás csendült hangjában. Válaszként csak megráztam a fejem. Az utcán egy árva lélek sem volt. Anyám egy féloldalas mosolyt villantott rám. Az ajtóból még vissza fordult.
- Menj fürdeni rendben? Késő van. Utánad megyek én is. - elindult kifelé, de én megállítottam.
- Anya várj! Nem lesz semmi baj!
- Tudom. - mondta, de nem volt túl meggyőző a hangja. Mosolygott, bár ez nem volt valódi mosoly. Anyámra éppen annyira felnéztem, ha nem jobban, mint apámra. Erős nő volt, szinte egyedül nevelt minket, és még ha félt is valaha, sosem mutatta. Olyan bölcs dolgokat mondott, amiket sosem felejtek el.

Kilépve a fürdőből szomorú látvány fogadott. Az én mindig erős, mosolygós anyám a konyhában ült, az asztalra borulva. Elaludt. Próbáltam minél halkabban megközelíteni, de hallása annyira kiélesedett, hogy hirtelen felült.

Kontyba kötött haja most kócos volt, fekete tincsek táncoltak arca körül. Pirosra sírt, kék szemei körül meggyötörtséget tükröző fekete karikák éktelenkedtek. Egy percig ijedten néztünk egymásra, majd nevetni kezdtünk. Csilingelve nevetett, és éreztem hogy ez most jólesik neki. Kitárta karjait, én pedig oda szaladtam hozzá és megöleltem.

- Jó éjt kincsem, álmodj szépeket! - nyomott egy puszit a homlokomra, én pedig elindultam aludni.

Valamikor hajnalban kiabálásra keltem. Tehát haza ért Logan. Anyám magából kikelve kiabált, és néha-néha a bátyám hangját is hallottam. Az egyre hangosodó léptekből ítélve valaki közeledett a szobához. Résnyire nyitottam szememet, és várakozásom ellenére az ajtóban elhallgattak a lépések, anyám nyitott be halkan. Úgy tettem, mint aki alszik, nem akartam bele keveredni. Miután azt gondolta alszom, megkönnyebbülten sóhajtott, és megvárta, amíg Logan bevánszorog mellette. Amikor anyám becsukta az ajtót, súlyos csend telepedett a szobára.

Egy darabig csak feküdtem, már a plafont néztem. Logan az ágya szélén ült, nekem háttal. Néha már azt hittem elaludt, de olykor-olykor sóhajtott egy nagyot. Hirtelen megszólítottam.
- Logan... - nem is tudom, hogy kérdezni akartam-e tőle, vagy csak hallani a hangját. Hiányzott, és bármennyire is bíztam benne, féltettem.
- Hagyj most lógva hugi. - hangja megtört volt és rekedtes. Nem kiabált, de hangja határozott volt a benne bujkáló kimerültség ellenére is. Úgy döntöttem, jobb, ha ez egyszer tényleg hallgatok. Elégszer kevertem már bajba magam, csak mert nem tudtam csendben megállni.

Zihálva ébredtem. Még mindig a rémálom hatása alatt voltam. Rendeztem levegővételemet, és halkan az ablakhoz sétáltam. Még korán volt ugyan, de már világos.

A szokásos reggeli nyüzsgés fogadott az utcára nézve. Kiosontam a szobából. Anyám az asztalnál ült, kávét ivott. Lassan rám emelte tekintetét. Szemei fáradtan csillogtak, és a tegnapi sötét karikák most még sötétebbek voltak. Mintha valaki egy hideg vasat nyomott volna a mellkasomhoz.

Nagyon haragudtam a bátyámra. Eltűnt minden szó nélkül, és még ő játszotta este az áldozatot! Egyszerűen gyáva! Nem mer szembe nézni a félelmeivel, és azt sem ismeri be, mennyire is hiányzik neki apa!

Az eset után alig szóltam Loganhez. Hamarosan az iskolában egyre több gyerek és tanár lett beteg. A Nagy Pampa felől olykor robbanások hangját hozta a meleg, lidérces szél. Esténként a felhők kísérteties bíbor színt öltöttek, és úgy kavarogtak, akár a szélvihar. Valami baj közelgett.

Apám karácsonykor haza jöhetett. Habár a sivatagi éghajlat miatt sosem esett a hó, mégis meghitt, ünnepi légkör uralkodott az egész városon. A karácsonyfát díszítettük éppen, amikor Logan rontott be a bejárati ajtón. Pólója csupa véres volt. Fekete haja izzadtan tapadt homlokára, néhány tincs szemébe lógott, de nem törődött vele. Zihálva dőlt neki az immáron becsukott ajtónak. Kezéből a szatyrokat leengedte a földre, és ijedten, kifulladva, levegő után kapkodva nézett ránk. Anyám és apám oda rohant hozzá. Anya már zokogott, azt kereste, hol sérült meg így a bátyám. Miután meggyőződött róla, hogy a vér nem Logané, magához szorította. Apám fél térdre ereszkedve kereste a szemkontaktust.
- Logan, kérlek, nyugodj meg! - mondta apám határozott, mégis nyugodt hangon. - Szedd össze magad fiam! Mi történt?

De Logan csak zihálva fürkészte apám szemeit. Még mindig kapkodta a levegőt, de hirtelen becsukta a szemét, és fejét hátra döntötte az ajtónak. Halkan nevetni kezdett.

- Hogy mi történt?! - hangja gúnnyal volt áztatva. Iránta érzett aggodalmam haragba fordult. Apám mellé léptem, és éppen szólásra nyílt a szám, amikor felemelte nagy kezét, és csendre intett. Szemeivel kommunikált: „Hagyd!" Logan folytatta, de hangjában már nem gúny, hanem félelem csengett.

- Ahogy kiléptem a bolt ajtaján, valaki kiabált, de nagyon. Sok ember állt körben valamit a járdán, és amikor oda értem, szörnyű látvány fogadott... - itt egy kicsit elcsuklott a hangja, nyilván a szeme előtt lebegett a friss emlék. -... egy nő négykézláb támaszkodott a földön, és iszonyúan köhögött. Aztán... aztán vér folyt a szájából... - már a könnyeivel küzdött. Anyám közben ölelte, és Logan ezt most nagyon szívesen fogadta. -... közben mások is köhögtek, és a nő, aki a földön volt, nagyon furcsán, görcsösen mozgott. Hirtelen lövések kezdtek záporozni, és valaki azt kiabálta, ez a ti hibátok! - Logan itt befejezte.

Azt mondta, egyedül akar lenni, és bezárkózott a fürdőbe. Hogy kinek a vére vöröslött pólóján, nem mondta meg.

Nem meglepő módon apám rádiója megszólalt, és neki mennie kellett. Ismét búcsúznunk kellett. De most valahogy... valahogy mégis más volt ez a búcsú. Nem tagadom, nagyon féltem.

Már a lakásunkig elhallatszottak a lövések hangjai, és az ablakon kipillantva láttam a katonai terepjárókat elszáguldozni, egyenesen a központ felé. Eddig még sosem hallottam ilyen közelről fegyverropogás hangját. Hirtelen apám megfogta a vállamat. Letérdelt elém. Meleg barna szemeiben most is égett a láng.

- Nem akarom, hogy elmenj! Maradj itt, és karácsonyozzunk! - ezzel inkább magamat győzködtem, mint őt, hiszen tudtam, hogyha tehetné, semmi pénzért nem hagyna itt minket.

- Vissza jövök, és majd akkor karácsonyozunk! De ha mégsem... akkor - anyámra nézett - akkor is tudd, hogy sosem szabad feladni! Mindig küzdeni kell, még ha a helyzet kilátástalannak tűnik, és egyedül vagy, akkor is! Tudod, mi mindig - a szívemre mutatott - itt vagyunk! És ha kételkednél... - kiakasztotta nyakából a kis kulcsot, és jelentőségteljesen meglengette előttem.
- Csak vigyázz magadra! - elcsuklott a hangom, nem bírtam tovább küzdeni a könnyeimmel. Nyakába borultam, és csak zokogtam.
- Ígérem! - elengedtem. Mást úgysem tehettem volna. Felállt előttem, aztán szalutált. Ez volt a búcsú minden alaklommal, mikor el kellett mennie. Szinte vitte magával az ajtót is, úgy rohant.