Mindenen át

10.

Mikor végre magamhoz tértem, azt sem tudtam hol vagyok, nappal van-e, vagy éjjel? Borzasztóan fájt a fejem, és eszméletlenül ki voltam merülve. Mintha egész nap a tűző napon futottam volna. Újra lecsukódtak szemeim, és elaludtam.

A régi szobámban ébredtem. Meglepve tapasztaltam, hogy minden úgy volt, mint legutóbb, mikor láttam. Logan az ágyán ült, és ahogy észre vette, hogy felkeltem, rám mosolygott.
- Reggeli után építünk bunkert párnákból? - kérdezte izgatottan. Régen nagyon szerettünk bunkert építeni, és abban játszani.
- Persze! - mondtam kissé meglepődve, mégis izgatottan. Anyám kukkantott be az ajtón.
- Gyertek, kész a reggeli! - ujjongva szaladtunk ki a szobából, akárcsak mikor én még öt, Logan pedig kilenc éves volt.

A kanapéról apám állt fel, és felém fordult, én pedig a nyakába ugrottam, és megpörgetett a levegőben.
- Apu! Te élsz? - kérdeztem a levegőben repülve.
- Jobban, mint valaha! - nagyot nevetett, és szemében a pajkos láng nem csak égett, szinte tábortűz volt. Mind asztalhoz ültünk, és boldogan, egy családként reggeliztünk. Ekkor kopogtak a bejárati ajtón.
- Ez biztosan ő lesz! Kinyitnád, Vic? - nézett rám anyám izgatottan.
- Persze. - álltam fel mosolyogva, és kitártam az ajtót. Lesokkolódtam.
- Szervusz, angyalom! Még mindig olyan szép pofikád van! - gügyögött Kisfőnök arcomat fogva, majd mikor rá akartam csapni az ajtót besurrant mellettem. Anyámék boldogan fogadták, én pedig magamból kikelve kiabálni kezdtem.
- Hát ez meg mit keres itt? Hiszen megkínzott! Azonnal menjen el! Anyu! Apu! - néztem rájuk esdeklően, könnyes szemekkel, de csak nevetni kezdtek.
- Még csak egy kis pisis! - mutogatott rám Logan röhögve, én pedig csecsemővé válva bőgtem a földön ülve.

Ekkor anyu odajött hozzám, kezét térdén megtámasztva lehajolt, és komolyan rám nézett.
- Nem voltál nekünk elég jó, ezért mind tovább álltunk. Kisfőnök azért jött, hogy elmenjek vele, és el is fogok.

Apu az asztalnál ülve sóhajtozott.
- Hányszor mondtam, hogy légy bátor! Hányszor?! De te mindentől félsz! Gyáva vagy! Ezért kell elmennünk! Miattad! - szavai késként szúrták át szívemet.

Hirtelen mintha földrengés rázta volna meg az épületet, szétrepedtek a falak, a padló, minden, és a tárgyak lezuhantak a réseken az izzó lávába. Aprócskának éreztem magam, miközben mindenki óriássá válva körbe vett, és azt skandálta:
- Ez mind a te hibád! A te hibád!
- Ne! Nem, ez nem az én hibám! - könyörögtem, de hirtelen megnyílt alattam a föld, és lezuhantam.

Egy görcsös ugrással ébredtem fel ebből a szörnyű rémálomból. Kezeimbe megint bele nyilallt a fájdalom, és szédültem is. Nagyot sóhajtva neki dőltem a konyhapultnak, fejemet pedig hátra hajtottam, és gondolkodtam. Tehát egyedül vagyok a házban, valószínűleg majdnem halálra verve. Ha most nem szabadítom ki a kezeimet, akkor valószínűleg éhen fogok halni, vagy kiszáradok. De az is benne van a pakliban, hogy elvérzek, mert a csuklóimból, és a fejemből folyamatosan csordogált a vér. Megpróbáltam megmozdítani egyik karom, de még a gondolata is iszonyúan fájt. Az sem segített, hogy borzasztóan szédültem, és néha elsötétült a látásom. Ez valószínűleg a vérveszteség, és a folyadékhiány miatt lehetett.

Szuper, sok esélyem van!

Mindeközben egyfolytában azok a mondatok jártak a fejemben, amiket álmomban mondtak nekem. Hogy gyáva vagyok, és nem voltam elég jó. Talán igazuk is volt. Lehajtottam a fejemet. A nyakamban lógó kis kulcson megakadt a tekintetem.

Nem! Ezek csak az én démonjaim voltak! Ők sosem mondanának nekem ilyet! És igazuk lesz a démonoknak: ha most nem szedem össze magam, ők győznek. Még lehetek valaki egészen bátor! Hosszan kifújtam a levegőt, hogy megnyugodjak, és a lehetséges szabadulási terveket át tudjam gondolni. Felnéztem a kötélre. Nem volt túl vastag, de jól meg volt csomózva. Innen nincs kiút. Épp kezdtem újra feladni, mikor jött a merész elgondolás: talán ha felállnék...

Mivel lábaim is össze voltak kötözve, egyszerre tudtam őket csak mozgatni. Először a karjaimmal akartam magam felhúzni. Sikerült is, de annyira legyengültek, hogy vissza huppantam a földre. „Nem adhatod fel!" Mondtam magamnak. Össze szorítottam szemeimet, jól magam alá húztam lábaimat, és megpróbáltam magam feltolni.

Nagyon fájt, de azt mondogattam: „Éld meg a fájdalmad!"

Ugyan lassan, meg-megremegve, de lábon voltam.
- Sikerült! - kiáltottam egyet boldogan. Azonban megszédültem, és éppen elborultam volna, de még időben sikerült nekidőlnöm a konyhapultnak, így nem estem el, ezzel kicsavarva mindkét csuklóm.

Pechemre teljes testsúlyommal ráestem a karjaimra, melyek mögöttem voltam kikötve. A bal csuklóm borzalmasan fájt, nem hiszem, hogy eltört, de tuti hogy megzúzódott. A bennem lévő maradék víz könnyekké formálódott, és szemeimbe gyűlt. Mielőtt kibuggyanhattak volna, vissza nyeltem, mert ezekre még szükségem lesz. Csak össze szorítottam a szemeim és a szám, majd elszámoltam tízig. Lüktető csuklóval nehezebbnek bizonyult a tervem, miszerint valahogy kihúzom a mellettem lévő fiókot, kiveszek egy kést, és elvágom a kötelet. Persze hogy a bal kezemmel kellett nyúlnom!

Miután hiába szenvedtem, mégse értem el a fiókot sehogy se, benntartott, mérhetetlen mennyiségű düh elborította az agyamat. A sötét méreg eltakarta a szemem, és az arcomat cirógatva arra buzdított, hogy törjek-zúzzak. Hirtelen ötlettől vezérelve ráncigálni kezdtem a karjaimat, és az sem érdekelt, hogy a kötél már a csontomig letépte a bőrömet, egy hatalmasat rántva kiszabadítottam magam. Csuklómba hatalmas reccsenés kíséretében éles fájdalom nyilallt, de nem érdekelt. Hatalmas lendülettel kicsaptam azt az átkozott fiókot, amit az előbb nem sikerült elérnem, kivettem a legnagyobb kést, ami csak létezett, és levágtam a kötelet, ami még mindig a lábaimat tartotta fogva. Szabadulásomat követve a kést bele állítottam az aprócska asztalkába, és dühösen szuszogtam magam elé. Ekkor kezdett a vörös köd elpárologni a szemeim elől, és kezeimet magam elé tartva megnéztem, mit művelt velem az a három elmeháborodott.

Karjaim alsó felei szét voltak vagdosva egészen fel a könyökömig, ahol meg voltak kötözve, ott pedig véres cafatokban lógott a bőr és hús keveréke, amit tulajdonképpen magamnak tépkedtem le, mikor szabadultam. Borzalmas látványt nyújtottak kezeim. Bal kézfejemet nem nagyon tudtam megmozdítani, így miután elvégeztem két nagy be-, és kilégzést, és legyűrtem a vér miatti rosszullétem, az ösztöneim működésbe léptek.

Először is kellett egy sín a kezemnek. Erre a célra megfelelőnek bizonyult egy fakanál. Anyu megmutatta, hova tette az elsősegély csomagot, szóval nagy léptekkel bementem a fürdőbe. Megnyitottam a csapot, hátha a szerencse mellém áll, legalább most az egyszer, és folyik víz.

A rozsdás csapból azonban nem jött semmi. Fordultam volna meg, hogy előveszem a víz tartalékot, de ekkor megláttam, ahogy lecsöppen egy kövér vízcsepp a rozoga csapból. Majd mégegy, és mégegy, és mégtöbb. Lassan folydogálni kezdett az éltető víz, én pedig a hideg folyadék alá dugtam a karom. A mosdókagyló lassan vörösre színeződött, a fájdalmam pedig egy kicsit enyhült. Miután sínbe tettem a valószínűleg törött csuklóm, felnéztem, és megláttam a tükörképem.

Hatalmasat dobbant a szívem, úgy megijedtem. Ez lennék én? Nyúltam arcomhoz, melyen megszáradt vérfolyások díszelegtek, fekete hajam véresen tapadt homlokomhoz. Ahogy félre söpörtem tincsemet, láttam meg, hogy betört a fejem. A sebből még mindig szivárgott a vér. Szürke szemeim körül fekete karikák voltak a bizonyítékok, hogy jó pár napja nem aludtam rendesen. Egyik szemem be is vérzett, nagyszerű! Szám cserepesre volt száradva, egy helyen fel is szakadt, így bedagadt, lila volt és lüktetett.

Inkább festettem egy meggyötört negyven éves rabnak, mintsem egy hajdanán mindig mosolygós kilenc éves kislánynak.

Ekkor szakadt rám a tudat, hogy már sosem leszek az a tudatlan kislány, aki voltam. Főleg most, hogy egyedül maradtam. Mit fogok most csinálni? Annyi mindenről fogalmam sincs! Annyi mindent kellene anyámnak megmutatni, megtanítani! De erre már nincs lehetőség.

Sajnos idő előtt fel kell nőnöm.