Mindenen át

15.

Kíváncsian végig néztem az őrt álló katonákon, akik szigorúan maguk elé bámultak, szinte pislogás nélkül. A hideg is kirázott tőlük! Kis csoportunkkal a főúton haladtunk végig. Teljesen ismerős terep volt ez számomra, azonban ugyanez nem volt elmondható társaimra, akik kétségbeesetten, szemlesütve vonultak. Sokat sétáltunk a telep szíve felé. Egyszer fordult meg a fejemben, hogy itt a lehetőség elmenekülni, mikor megláttam a kis utcácskát, ahol a házamat, az otthonomat tudhattam. Szívem vadul kalapálni kezdett, hívogatott, azonban az egyik katona megérezve, mire készülök, jelentőségteljesen rám nézett. Így nem tehettem mást, szomorúan ballagtam tovább. Vállam felett még utoljára vissza néztem, és az egyre lejjebb kúszó napnak ajándékoztam minden megmaradt reményem utolsó morzsáját is. 

Idegen helyen jártam, ismét. Kezdett a félelem úrrá lenni rajtam. Most gondoltam csak bele, hamarosan teljesen idegen emberek közé kerülök, egyedül. Nem ismerek a csoportból senkit, és a házak előtt üldögélő emberek is ismeretleneknek bizonyultak. Nem fáztam, de remegtem. Gyomrom görcsbe rándult, torkom kiszáradt. Megint hova kerülök?

Egy nagyobb tákolmány előtt álltunk meg. A nap fénye már alig világított, de még nem volt sötét. Egy harminc év körüli nő piszkos kötényében teregetett a ház oldalánál, miközben több kicsi gyerek is rajta lógott, vagy a földön ült. Ahogy meglátta a szedett-vedett csapatot, grimaszolt egyet, és folytatta a teregetést. Nyílt az ajtó, és egy idősebbnek tűnő férfi lépett ki rajta. Látszólag elég idegesnek tűnt, dús szemöldökét ráncolta, ökölbe szorított keze szigorúan mozdult. A házból fájdalmas sírás, és halk kiabálás hallatszott, de a férfi becsapta maga mögött a rozoga ajtót. Morgott valamit az orra alatt, majd meglátott minket. 

Hihetetlen gyorsasággal kapott magára egy széles vigyort. Minden feszültségre, dühre utaló jel eltűnt testéről, és vidáman, karjait széttárva sietett felénk. Le ugrált a lépcsőn, és üdvözölt bennünket. Mosolyogva végig nézett mindannyiunkon, aztán válla fölött idegesen pisszegett a nőnek, aki szem forgatva, unottan oda hajította egy tizenéves forma lánynak az épp felakasztani való vizes ruhadarabot. Felénk igyekezett. Eközben néhány nagyon kicsi gyerek felé nyúlt, ölelésre, érintésre vágyva, de rájuk se nézett. Mikor mellénk ért, a férfi még mindig szélesen vigyorogva átkarolta a nőt, aki ismét szem forgatva félre nézett.

- Gyerekek, üdvözlünk benneteket az új otthonotokban! Nem kell félnetek, itt nagyon jó helyetek lesz! – utóbbit mintha inkább a katonáknak mondta volna, mert biztatóan rájuk nézett. – A nevem Alan Foster, ő pedig itt a bájos feleségem, Julie Foster. Nagyon örülünk nektek, és már vártuk az érkezéseteket! Biztos vagyok benne, hogy remekül be fogtok illeszkedni a mi kis családunkba, és jól fogjátok érezni magatokat itthon! – itthon... ennél a szónál könnybe lábadt a szemem. Reményre éhesen körbe néztem, merre futhatnék, hogy haza juthassak. Egy újabb pánikroham kialakulása előtt azonban Mr. Foster megkérte feleségét, vezessen minket beljebb, amíg ő beszél még pár szót a katonákkal. A sovány, beesett arcú nő egy sóhajtás kíséretében biccentett egyet felénk, hogy kövessük, majd elindult a ház felé. Mindenki mozdult, csak én álltam még mindig lefagyva. Nem akartam ebbe a házba bemenni. 

Egy megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Ezek nem jó emberek. Segélykérőn néztem fel a mellettem magasodó fekete ruhás katonára, aki egy szigorú, s mégis értetlen pillantással ajándékozott meg, majd rám mordult.

- Eredj! – a többiek után futottam. A teraszt elérve visszanéztem. Mr. Foster összekulcsolt kezekkel mosolygott a katonákra, azt ecsetelte, milyen jó, hogy újabb gyerekeket hoztak hozzájuk. Ezután a fekete ruhások egymásra néztek, és az egyikük egy köteg pénzt nyújtott át a kövérkés, fekete szakállú embernek. Nagyon megköszönte, és biztosította a fegyvereseket, ez a pénz mind a gyerekekre fog elmenni.