Kőszív

~ A felfedezés ~

Thomas izgatottan lapult a rozoga emeleteságy legalsó szintjén. Hallotta, hogy Filler úr akkor ment ki a szobából. Várt még öt percet, hogy biztosra menjen, majd óvatosan kimászott az ágyból, és lopakodva elindult az ajtó felé. A padló hatalmasakat recsegett a lába alatt, de lassan elérte a szoba kijáratát, és óvatosan lenyomta a hideg rézkilincset. Óriási szerencséjére sikerült kinyitnia az ajtót anélkül, hogy az megroppant volna. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Aztán kilépett a jeges csempére. Az út, amit máskor három perc alatt tett meg, most egy örökkévalóságnak tűnt. De nem kockáztathatta, hogy Filler úr esetleg meghallja, és megbüntesse. Hiszen pontosan tudjuk, milyen Filler úrnál egy büntetés... És Thomas különösen kalandvágyó gyerek volt. A szüleit nem ismerte, de egyszer azt hallotta Filler útról, hogy az apja is kalandor volt. Járta a világot, és akkor találkozott az ő édesanyjával is. A házvezető csak egy toprongyos semmirekellőnek nevezte mindig. Azonban Thomas hitt benne, hogy ez nem így van. Rengetegszer álmodott vele. Sokszor elképzelte, milyen lett volna az ölében ülni, és hallgatni a történeteit. Hirtelen sírás kezdte el fojtogatni. Eddig nagyon ritkán sírt, mert a többiek előtt nem mert, de legfőképp Filler úr előtt szégyellte, amióta kinevette Mason Smith-et amikor beverte a térdét egy kiálló fiókszegélybe. De úgy érezte, nem bírja tovább, ezért mivel pont egy szobánál kapta el a sírógörcs, gyorsan besurrant, megkapaszkodott az ajtófélfában, és kiengedte magából azt a fájdalmat, amit hónapok óta elfojtott.

IZABELLA BROWN

Izabella riadtan ébredt fel. "Teremtőm, mi ez a zaj az éjszaka közepén?"- gondolta meglepetten. A szobába, ahol most aludt, még délután költözött be. Ahogy látta, nincs messze a gyerekek hálóitól sem. Ennek nagyon örült, mert így szemmeltarhatja őket. Ekkor halk neszre lett figyelmes. Azonnal felismerte: valaki sír. Először megijedt, aztán jobbnak látta nyugodtnak maradni, hiszen higgadt fejjel mindig könnyebb gondolkodni. Ki tudja mi történhetett. "Ez biztosan gyerekhang! Vagy talán az az uraság sírdogál ilyen keservesen? Még mindig nem tudom a nevét, pedig igazán elmondhatta volna! "- futott át az agyán a gondolat. Vékony, szép ívelésű szája kaján mosolyra húzódott. "Bella, térj már észhez, valaki sír melletted, te meg itt holmi férfiakon viccelődsz!" Megrázta a fejét, és óvatosan lehúzta magáról a takarót, majd hófehér lábait a hűvös padlóra helyezte. Amikor felegyenesedett, egy szőke kisfiút látott a földön gubbasztani. A haja szinte világított a sötétben. Azonnal odament hozzá, leguggolt, és finoman megérintette a vállát. A gyermek rögtön felriadt és könnyáztatta arcát Izabellára emelte. A lány vonásai ellágyultak. Biztatóan mosolygott a kisfiúra. A vékonyka gyerek nem tűnt többnek hétévesnél. Nagy, gesztenyebarna szemeiben leírhatatlan meglepettség tükröződött.

- Nyugodj meg kincsem, minden rendben lesz - súgta neki kedvesen.

- Ne félj, nem akarlak bántani. - magához húzta a kisfiút. Ő kissé vonakodva, de viszonozta az ölelést. Így guggoltak összefonódva egy pár másodpercig. Ekkor Izabella óvatosan elkezdte kérdezgetni a gyermeket. Mindenképpen szerette volna tudni, hogy a házvezető keze van-e a dologban, vagy valami más történt.

- Miért sírtál, édesem? Mi történt? - kérdezte óvatosan Izabella. Látszott, hogy a fiúcska hezitál.

- Nincs itt senki. Ráadásul ha kimondod, még segíteni is tudok. Mosolygott barátságosan a lány.

- Eszembe jutott az édesapám - szólalt meg a sírástól rekedten, szipogva az apróság.

- Thomas Baker vagyok. Maga kicsoda? - kérdezte kíváncsian.

- Izabella Brown a nevem, és itt dolgozom. Ma költöztem be.

- Hányan laktok itt? - váltott témát a lány.

- Összesen nyolcvanan. Sok árva gyerek van - sóhajtott fel fájdalmasan a kicsi.

"Milyen szomorú, hogy ezeknek gyerekeknek ilyen fiatalon kell megtapasztalniuk az elmúlást, és az árvaságot. Olyan kegyetlen ez a sors! Még a legkisebbekkel is!"

- Min gondolkodik úgy? - Thomas fürkészve nézte Izabellát.

- Jaj, semmin, semmin drágám. - rezzent meg.

- Csak eltűnődtem. - És már mosolygott is. Gyere menjünk. Igazán késő van.