Kőszív

~ A találkozás ~

Elmerengve lépkedett a hideg csepkéken. Végtelenül megsajnálta ezeket a szegény gyerekeket, akik még a karácsonyt sem tölthetik együtt a szüleikkel. Egyszercsak fájdalmas kiáltás hasította ketté a csöndet. Ezt azonnal követte mégegy, majd mégegy. Összerándult a gyomra. Valami azt súgta, kövesse a zajokat. Szinte lopakodva közeledett az ajtóhoz, ahonnan kiszűrődött a hang. Pár percig hezitált. A kiáltások felerősödtek. Abban a pillanatban belényillalt egy régi emlék. Szinte érezte a hátán a szíj hagyta vörös nyomot. Megborzongott. A sok-sok évvel ezelőtti emlék könnyeket csalt a szemébe. Hirtelen rátette a kilincsre a kezét, majd egy erőteljes mozdulattal lenyomta.
Borzalmas látvány tárult a szeme elé. "Jóságos Teremtőm...!" - sóhajtott egy hatalmasat, és az egész testét átjárta a tehetetlenség fájdalma.
Amint nyílt az ajtó, azonnal abbahagyta a gyermek ütlegelését a kissé pocakos, de magas ember. Jóval idősebbnek látszott a koránál, de lehet, hogy ez csak a megtörtség miatt volt. Izabella mintha félelmet látott volna megvillanni a szemében az ő könnyes tekintete láttán. De ez csak egy röpke pillanat volt, mert a következő másodpercben újra megjelent a könyörtelenség az arcán, azonban úgy látszott, mintha nem merte volna folytatni az ütleget.
Csak álltak egymással szemben, és az a két méter mérföldeknek tűnt. Szegény gyermek pedig egy pillanatra fellélegezhetett, majd sóhajtott egy aprót. Ezt csak Izabella vette észre, és egy boldog mosoly suhant át az arcán, de gyorsan rendezte a vonásait, nehogy felingerelje az uraságot. Merthogy látszott rajta, hogy éppenséggel nem nyomorog, mert szinte büszkén feszített dolmányában még-e kegyetlen cselekedet közben is.
A fagyos csöndet Izabella törte meg.
- Jó napot kívánok, tisztelt házvezető úr! Bizonyára ön lesz az. Miért bántja azt szerencsétlen gyermeket? Hiszen nem tett magának semmit.
Izabella jobbnak látta, ha először kicsit távolságtartóbb lesz ezzel a férfival, mert teljesen át tudta érezni a gyermek helyzetét, és azért mégiscsak egy vadidegen. Nem sejtette, hogy már nem sokáig.
- Maga mit keres itt? Semmi köze hozzá, mit csinálok vele, mert az én fennhatóságom alatt áll! - mordult rá idegesen Izabellára a dolmányos.
- Éppenséggel az, hogy - nem tudom, tudomására jutott-e, - de én mostantól itt dolgozom. Gondozni fogom az itt lakó árva gyerekeket. - nézett szúrósan az uraságra Izabella.
- Hát azt biztosan nem! - kiáltott fel ingerülten a férfi.
- Pedig így lesz, már a polgármester úr is belegyezett. - Izabella arcára kiült a magabiztosság kifejezése.
- Takarodjon innen, koszos fehérnép! - ordította magából kikelve a házvezető.
- Menjen, amíg szépen mondom, kisasszony!
"Nem fogom tűrni, hogy egy ilyen agresszív férfi így bánjon velem!" -gondolta elszántan Izabella, majd így válaszolt:
- Ne haragudjon, hogy is hívják önt? Mert ha már itt dolgozom, illene tudnom a nevét.
- Nem hallotta, mit mondtam az előbb?!
- Dehogynem. - mosolygott bájosan a lány.

TIMOTHY FILLER

Filler úr éppen sietett lefelé a széles kőlépcsőkön, amikor a sarkon befordulva észrevette, hogy Thomas Baker megpróbál elcsenni egy szem mazsolát a kintfelejtett tálból, ami a szobája előtti szobor peremén hevert.
Azonnal éktelen haragra gerjedt, és vaskos léptekkel közeledett a fiúhoz, aki ekkor már észrevette a házvezetőt, és rémülten futni kezdett.
- Megállj te aljas kölyök! - vonyította.
Thomas csak futott, és futott, míg egyszer csak valaki ki nem lépett egy félreeső szobából. Ella Sultz volt az. A fiú nem számított a hirtelen akadályra, megbotlott, és hatalmasat esett. Timothy széles lépteivel hamar utolérte Thomast. Erőszakosan belerúgott, majd diadalittasan rikkantott:
- Most megvagy te kis csirkefogó!
Thomas ijedten nyüszített a padlón. Ella pedig rémületében visszarohant a szobába.