Kőszív

~ Rose anyó ~

ROSE ANYÓ

Az árvaháztól nagyjából 200 kilométrre egy poros kis házikóban egy kötögető öregasszony üldögélt. Rozoga háromlábú széke meg-megingott alatta, de nem törődött vele. Egy régi dalt dudorászott. A következő pillanatban lecsapta a kötőtűket, nyögve felemelkedett, és eldülöngélt az ablakhoz.
- A teremburáját, már megint esik... - motyogta, majd bement a kunyhó legkisebb helyiségébe, és kihúzott egy fiókot. A fiókban hatalmas káosz uralkodott, de ez az anyókát szemmel láthatóan nem zavarta. Kivett belőle egy ócska képkeretet. Látszott rajta, hogy jó ideje őrizgetheti, mert már nagyon megviselt állapotban volt. Benne a kép egy kislányt ábrázolt, aki egy ütött-kopott háromlábú széken üldögélt, és kötött. Az anyó ekkor letette a képkeretet, és visszament a nagyobb szobába. Felvette a székről a félig kész kötést, és átvitte a másik szobába, ahol a képkeretet hagyta. Vetett egy pár pillanatást a kezeiben lévő tárgyakra, majd elégedetten nyugtázta, hogy minden részlet megegyezik. Nosztalgikus mosoly terült szét ráncos arcán, és közben Izabellára gondolt. Pontosan emlékezett, mit mondott neki három napja. Vajon megtalálta a kaput? Be tudott menni? Most jól van? Nem beteg? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejében. Aggódott a lányért, hiszen nagyon szerette. Kisbabakora óta gondozta és nevelte. Ismerte minden tulajdonságát, tudott minden titkáról, megértette minden rezdülését. Felidézte magában a több, mint 20 évvel ezelőtti emléket. Azóta sokat felejtett. De azt a napot soha. Mindig emlékezni fog rá.
Olyan sűrűn hullt a hó, hogy az orráig sem látott. De muszáj volt elmennie a pár perc sétára lévő boltba, mert nem volt tojása. A húst pedig fejadagra osztották akkoriban, azt a hányadot pedig már rég elkészítette. Így hát dülöngélve indult útnak. Hamar végzett a a vásárlással, hiszen az emberek jóformán ki sem mozdultak a házaikból, így nem volt sor az üzlet előtt. Azonban amikor visszaért az aprócska viskóhoz, hatalmas fordulatot vett az élete. Észrevette, hogy egy vékonyka pólyába bugyolálva egy csöppség hever az ajtaja előtt. Ekkor keserves sírást hallott. A gigászi hóviharban lehetetlennek tűnt megtalálni a hang forrását. Az is valószínű, hogy csak hallucinált, hiszen amekkora szél volt akkor, könnyen lehet, hogy csak képzelte. De nem. Egy fiatal nőt pillantott meg. Az ő zokogását halotta az előbb.
- Kérem! Könyörgöm! Viselje gondját szegénykémnek, ha én már nem tehetem! - rimánkodott a fiatalasszony.
- Úgy lesz, ígérem! - kiabálta vissza az idős hölgy. Hihetetlenül szívettépő volt a látvány. Egy édesanya, aki lemondani kényszerül a saját gyermekéről, mert ha nála maradna, halálrafagynának mind a ketten. Ha viszont magára hagyja, remélve, hogy valaki megtalálja majd, és gondját viseli, van rá esély, hogy a kicsi életben marad, sőt talán szülei is lesznek, akik felnevelik. De ennek az az ára, hogy soha nem ismerheti meg az édesanyját, pedig mellette lenne a helye. Soha nem hallhatja a hangját, nem ülhet az ölében, és nem ölelheti meg. Mire ezt Rose anyó végiggondolta, az iménti fiatal nő elveszett a ködös hóesésben.